Az idei évben egy olyan magyar eseménnyel kezdjük a sorozatunkat, ami elsőre talán nem tűnik olyan nagy horderejűnek, mégis alapvető fordulatot hozott a televíziózás technikai történetében. Évtizedeken keresztül nem került napvilágra, hogy a katódsugaras képcsöves vevőkészülék igazi feltalálója Tihanyi Kálmán, de azóta már kiderült ennek a fordulatos történetnek a legtöbb részlete. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak lányának, Tihanyi Glass Katalinnak. Most a történet első láncszemét, a Radioskop feltalálását és a szabadalom benyújtását ünnepeljük az esemény 100 éves születésnapja alkalmából.

Tihanyi Kálmán 1897. április 28-án született Üzbégen, a mai Szlovákia területén. A pozsonyi Elektrotechnikai Szakiskolába járt, mivel erősen érdeklődött a műszaki dolgok iránt, de az érettségijét már Vácon szerezte meg 1915-ben. Az első szabadalmát még ez előtt, 1913-ban nyújtotta be Zsebkészülék a fényképészeti lemezek fénynél való kezelhetőségére címmel, egy évvel később pedig már egy bécsi céggel szerződött az utcai lámpák központi, drótnélküli kapcsolásáról szóló újabb találmányának megvásárlásáról. Ezek voltak az első lépései a feltalálói életpályán, de ezt számtalan újítás és találmány követte. A gondolatait egy noteszbe gyűjtötte, melyet a Magyar Tudományos Akadémia kézirattára őriz. A notesz tartalma alapján kirajzolódik a kép, hogy mi mindennel foglalkozott Tihanyi. Található itt vonatok összeütközését elhárító berendezés, hidrogén-oxigén motor, automatikus fénymérő és megvilágítás-beállító fényképezőgépekhez, rugók helyettesítése légüres térrel, hősugárzás újrafelhasználása izzólámpáknál, összegyűjtött napfény és még sok más gondolat. Ebből tudjuk azt is, mikor kezdte el érdekelni a televízió gondolata. 1915-ben önkéntesen jelentkezett a hadseregbe, ahol kiképzése után először a keleti fronton mint felderítő zászlós szolgált, majd hamarosan a pulai hadikikötőben lett rádiómérnök, itt kerültek be az első feljegyzései a televíziózás témájában. Közben itt is születtek új találmányai. A szárazföldi aknákra vonatkozó találmányát és egy aknazárat, amely megakadályozza a haditengerészetnél használatos aknák idő előtti felrobbanását, el is adta a hadseregnek.

Leszerelése után a magyar királyi József Műszaki Egyetem hallgatója lett, a taníttatását valamint testvérei és özvegy édesanyja támogatását már a találmányai jövedelméből fedezte. 1924-re jutott el odáig, hogy összeállt a fejében, milyen technikával lehetne az akkor még éppen kísérleti stádiumban lévő mechanikus televízió helyett korszerűbb módon, elektronikus változatot megvalósítani. Hosszas kísérletezésbe kezdett és a kiforrott terveit a Nemzeti Újság 1925. május 3-i vasárnapi számában a Tudomány rovatban „Az elektronikus távolbavetítésről” címmel írt cikkében foglalta össze. Ebben világosan leírta, hogy az elektronikus képátvitelre tett korábbi kísérletek azért nem alkalmasak a „távolbavetítésre”, mert a fényintenzitást szeléncellák segítségével valósították meg, aminek a tehetetlensége alkalmatlan a jó felbontású mozgókép átvitelére. számításai szerint a mozgókép átviteléhez legalább 15 képet kell átvinni másodpercenként, azaz 150 ezer képelemet kellene továbbítani egy másodperc alatt. Erre a szelén teljesen alkalmatlan. Ahogy azonban a cikk végén írja:

„E sorok írója … beható kísérletei közben rábukkant egy új fizikai tüneményre, melynél az optikai hatás az elektromos hatással csaknem egyidejű. A két effektus közt eltolódás műszereinkkel nem is volt észlelhető, azonban Maxwellnek egy rokontüneménynél végzett számításai alapján mégis lehetséges, hogy van 400 milliomod sec.-nyi eltolódás. Ez azt jelenti, hogy ezen jelenség nemcsak a kívánatos 1/150 000 sec.-nyi, hanem 1/400 000 000 sec.nyi változásokat is tud követni.”

Hogy mi is az az új fizikai tünemény, amit Tihanyi említ, az természetesen nem derült ki a cikkből, azonban utalt rá, hogy a szabadalmi védelem bejelentése után megkezdi a készülék kidolgozását. Nos, az új fizikai tünemény a töltéstárolás elve volt, ami aztán több, mint fél évszázadon keresztül a korszerű televíziós kamerák és a katódsugárcsöves televíziók alapját adta.

Az alapelvre és a műszaki megoldásra vonatkozó első szabadalmát 1926. március 20-án nyújtotta be a Magyar Királyi Szabadalmi Bírósághoz. A találmánynak a Radioskop nevet adta. Ebben a nagy részletességgel kidolgozott, 43 oldalas szabadalmi beadványban Tihanyi részletesen ismertette a töltéstárolás elvét, valamint az arra felépített katódsugárcsöves televízió-rendszert. A beadványban már a korszerű tároló technológiára vonatkozó jellemző elemek nagy része megtalálható: a katódsugár koncentrálása mágneses vagy elektrosztatikus módszerrel, a csillámlemez szigetelő használata, a töltéstárolás elvének alkalmazása az adónál, de a vevőnél is, az elektromos képerősítő, a teljes képperiódus alatti folyamatos elektronemisszió, valamint a töltések közös anódlemezen történő felhalmozása és tárolása. Ami még a későbbi, kiforrott megoldásához képest ebben a szabadalomban eltért, az a kamera képbontó része, ami még itt egymástól elszigetelt fényérzékelőkből állt.

Talán némileg meglepően hangzik, de ezt a szabadalmi beadványt a Magyar Királyi Szabadalmi Bíróság valahogy elfelejtette szabadalomként kiadni. Ennek talán az 1929-es gazdasági válság következtében kialakult helyzet lehetett az oka. A beadvány azonban megmaradt, ma a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában, a Polgári Kori Kormányszervek Osztályán a Szabadalmi Bíróság iratai között megtalálható K 603 – T3768-as jelzettel. A levéltári dokumentumokból az is kiderül, hogy Tihanyi vagyontalansági bizonyítványt is mellékelt a beadványhoz, hogy mentesüljön a szabadalmi beadvánnyal kapcsolatos illetékek befizetése alól. A 43 oldalas, 2 példányban elkészített beadványhoz 7 kartonrajz és azok másolata is tartozott, ami a kidolgozott megoldás részleteit illusztrálta a szükséges ábrákkal.

A szabadalmi kérvény benyújtása után Tihanyi megkezdte megteremteni a gyakorlati kivitelezés lehetőségét, ebben Pöschl Imre, a József Műszaki Egyetem professzora volt a segítségére. Pöschl a Ganz-Danubius Rt. volt vezérigazgatójának, akkor már a Weiss Manfréd Művek igazgatójának, Kornfeld Móric bárónak ajánlotta be Tihanyit, aki egy ajánlólevéllel Bécsbe küldte, ahol Gustav Adolf Schwaiger, a Radio‑Verkers AG (RAVAG) műszaki igazgatója megvizsgálta a találmányt és felajánlotta az osztrák rádió laboratóriumát a kísérletezéshez, majd beajánlotta Tihanyit a Telefunken alapítójához és műszaki igazgatójához, Georg von Arco grófhoz is. 1928-ban Tihanyi kiutazott Berlinbe, s közben Németországban is szabadalmaztatta készülékének végleges kiérlelt terveit és megindította az angol és az amerikai szabadalmaztatást is. Ebben már a képoldali letapogatás elve és a képcsőben kialakítandó extrém vákuum gondolata is megjelent. Ettől kezdve számára már nem is volt érdekes a hazai szabdalom sorsa, áttért gondolatainak a nemzetközi védelmére. Az 1928-as szabadalmi leírásban olyan előremutató elképzeléseket vázolt Tihanyi, melyek közül néhánynak a gyakorlati megvalósítására csak húsz-huszonöt év múlva került sor.

Tihanyi Kálmán találmánya ezek után kalandos módon valósult meg, a Telefunken is, a Siemens is lelkesedett az úttörő megoldás láttán, de végül is nem jött létre szerződés velük, mert a laboratóriumok konzervatívabb gondolkodású szakemberei a mechanikus televízió továbbfejlesztését tartották biztosabb befektetésnek a számukra bizonytalan újdonsággal szemben.

A feltaláló ekkor más fejlesztésekkel kezdett el foglalkozni, ezekről és Tihanyi teljes életútjáról itt olvashatunk. A nemzetközi szabadalmai elfogadása után azonban nyilvánosságra került ezek tartalma és az RCA 1930-ban megkereste Tihanyit, mert az RCA-nál az elektronikus televízióval foglalkozó Zworykinnak nem sikerült használható rendszert létrehoznia. Tihanyi végül az RCA-nak adta el a szabadalmát, amit Ikonoszkóp néven hoztak forgalomba.

Az 1926-ban benyújtott hazai szabadalom így feledésbe merült, Zworykin pedig úgy állította be az RCA eredményeit, mintha azok kizárólag az ő szellemi termékei lennének. Ezért aztán a világ hosszú ideig Vladimir Kosma Zworykint tekintette a korszerű elektronikus televízió megteremtőjének. Mivel Tihanyi a második világháború alatt nem tudott érdemben foglalkozni a jogsérelemmel, utána viszont 1947. február 26-án elhunyt, így a világba beépült a téves feltalálói érdem. A technikatörténet kapitális bakiját végül Tihanyi Kálmán lánya, az USA-ból az 1990-es években hazaköltözött Tihanyi Glass Katalin hozta a felszínre, aki Tihanyi Kálmán eredeti feljegyzései, levelezése és rendszerezett dokumentumai alapján egyértelműen ki tudta mutatni, ki is volt a töltéstárolás elvének a valódi feltalálója. A tévedést először az amerikai Smithsonian Institution értette meg és javította ki az általa működtetett múzeumban, lecserélve a televízió feltalálására vonatkozó anyagokat és feliratokat. Utána már sorra kezdett helyreállni a technikatörténeti tévedés, de még ma is sok helyen olvashatjuk az eltorzított változatot.

Itt van újra jelentősége a most száz éve benyújtott hazai szabadalmi kérelemnek. Az UNESCO ugyanis az 1972-ben elindított Világörökség program mintájára 1997-ben elindította a Világemlékezet programot (Memory of World Programme), aminek a listájára (Memory of World Register) Magyarországról elsőként Tihanyi Kálmán 1926-os szabadalmi kérelme került fel 2001-ben. A listán olyan dokumentumok szerepelnek, mint pl. Kopernikusz mesterműve, a „De revolutionibus Orbium Caelestium libri sex”, Ludwig van Beethoven 9. szimfóniája, James Cook kézírásos naplója, a Holland Kelet-Indiai Társaság iratanyaga, Roald Amundsen déli-sarki felfedező útjának filmanyaga vagy az emberi és polgári jogok eredeti meghirdetésének a dokumentuma. A hazai dokumentumok közül Tihanyi Kálmán szabadalmi kérelme után 2005-ben a Corvina könyvtár, 2007-ben a Lázár-térkép, 2009-ben Bolyai János Appendix-e és Körösi Csoma Sándor archívuma, 2013-ban Semmelweis Ignác gyermekágyi lázzal kapcsolatos lefedezése és 2015-ben Eötvös Loránd életművének három dokumentuma került eddig fel.

Ezzel a lépéssel végleg a helyére került, hogy a találmány Tihanyi Kálmán nevéhez fűződik. A most 100 éve kezdődött történet tehát, ha hosszú és kalandos módon is, de elnyerte a helyét a technikatörténetben.

 

dr. Bartolits István