Vissza

265 éve született Samuel Thomas Sömmerring, az elektrokémiai elven működő távíró megalkotója

A legtöbben azt gondolják, hogy az elektromossággal működő távíró feltalálója Samuel Finley Breeze Morse volt – és ez majdnem igaz is. Előtte azonban az 1755. január 28-án született Samuel Thomas Sömmerring már megalkotott egy elektrokémiai elven működő távírót 1810 körül. A következőkben a találmánya mellett az éppen 265 éve született Sömmerring életútjával is megismerkedünk.


Sömmerring a Királyi Poroszországban, Thurn-ban – mai nevén a lengyel Toruńban – született 1755. január 28-án a család kilencedik gyermekeként. Apja, Johann Thomas Sömmerring orvos volt, aki már kiskorában magával vitte Samuelt a boncolásokra. Nem csoda tehát, hogy ő is ebbe az irányba kezdte meg tanulmányait. Először a göttingeni egyetemen tanult orvoslást, majd a nagynevű holland anatómus, Petrus Camper előadásait látogatta a franekeri egyetemen. Nem sokkal végzése után a kasseli Collegium Carolinum anatómia professzora lett, majd 1784-től a mainzi egyetemen folytatta pályáját, ahol az orvosi fakultás dékánja volt öt éven át. Amikor Mainz a Francia Köztársaság része lett, áttette székhelyét Frankfurtba. Itt főként a fekete himlő elleni vakcina kimunkálásán dolgozott. Később ennek a munkájának köszönhetően a Senckenberg Természettudományos Kutató Társaság tanácsadója lett. Sokáig azonban nem maradt Frankfurtban, hanem a jénai, majd a szentpétervári egyetem professzora lett, míg 1804-ben a Bajor Tudományos Akadémia tanácsadójaként Münchenben folytatta tevékenységét.

A sok katedraváltás ellenére kiemelkedő eredményeket ért el. Már 23 éves korában részletesen leírta disszertációjában a 12 elkülöníthető agyidegpárt, a leírás olyan tökéletes volt, hogy megállapításai máig is érvényesek. Nevéhez fűződik a macula lutea, azaz a szem retináján lévő sárgafolt szerepének a felismerése, valamint a tüdő szerkezetének a leírása is. Emellett számos orvosi, anatómiai, neuroanatómiai, antropológiai, paleontológiai, csillagászati és filozófiai publikációt jelentetett meg. 1812-ben például a pterodactylus, a bajor felső jura korú litográfpalákban talált repülő őshüllő részletes leírását adta meg ornithocephalus antiquus néven. A csókák egyik észak-európai alfaja, a Corvus monedula soemmerringii is róla kapta a latin nevű besorolását. Ismertségét is jelzi, hogy 1823-ban – 68 éves korában – a Svéd Királyi Tudományos Akadémia a kültagjává fogadta.

Sömmerring azonban nem csak orvosi, antropológiai és paleontológiai témákkal foglalkozott, hanem igazi reneszánsz emberként a csillagászat és a fizika, kémia is érdekelte. Saját teleszkópot tervezett és azzal vizsgálta az égboltot. A természettudományok iránti érdeklődése vezethette oda, hogy a távíró gondolatával is foglalkozott. Persze ekkor még elég kezdetlegesek voltak az elektromossággal kapcsolatos ismeretek, de már 1753. február 17-én megjelent egy leírás a Scots Magazine-ban egy bizonyos C.M. monogramjával arról, hogyan lehetne egy szöveg egyes betűit nagyobb távolságra eljuttatni 26 szál vezeték segítségével. Az átvitelhez a cikk szerzője – ami valójában egy olvasói levél volt, melyet a folyóirat megjelentetett – sztatikus elektromosság használatát javasolta, ahol a vevő oldalon fel tudják ismerni, hogy melyik betűhöz tartozó vezetéken keresztül lett átjuttatva  sztatikus töltés. Utólag az valószínűsíthető, hogy a skóciai Greenockból származó Charles Morrison lehetett az olvasói levél írója, aki a visszaemlékezések szerint valóban foglalkozott ilyen kérdésekkel, bár orvosként dolgozott.

1795. december 16-án a barcelonai Francisco Salva Campillo nyújtott be egy dokumentumot a Barcelonai Tudományos Akadémia számára „On the application of electricity to telegraphy” címmel. A leírás szerint Salva is külön vezetékeket használt betűnként és leydeni palackokat használt az elektromos jelzés kiváltásához. A közlemény valahogy a La Paz-i herceg (ez nem a bolíviai, hanem a Madrid melletti La Paz volt, ma már Madrid része) kezébe jutott, aki felbíztatta IV. Károly spanyol királyt arra, hogy kérje fel Salvát egy bemutatóra. A Gaceta de Madrid 1796. november 29-i száma be is számolt a sikeres demonstrációról és 1798-ban már az Aranjuez és Madrid közötti 26 mérföldes távon működésbe léptették a berendezést. Ez a kísérlet is elhalt azonban, vélhetően azért, mert a leydeni palackok állandó feltöltése és kisütése miatt nagyon lassú és nehézkes volt a használta.

1800-ban azonban Alessandro Volta feltalálta a róla elnevezett Volta-oszlopot, majd ugyancsak 1800-ban William Nicholson és Anthony Carlisle a Volta-oszlop elcsent bejelentését megvalósítva, ennek segítségével felismerte a vízbontás elektromos árammal történő megvalósítását és publikálták azt.

Ezek a hírek jutottak el Sömmerringhez, aki Salva leírásához hozzákombinálta a Volta-oszlopot és az elektrolízis jelenségét. Ő is betűnként és számjegyenként egy-egy vezetéket használt, a német ábécé 25 betűje és a tíz számjegy így 35 vezetéket jelentett. Az adóoldalon egy Volta-oszlopot használt áramforrásként, melynek a két vezetékére egy-egy kúpos kiképzésű réz dugót szerelt fel. A 35 vezeték mindegyikét egy-egy réz lapkára vezette ki, melyeken egy szintén kúpos kiképzésű lyukat alakított ki, melybe a Volta oszlop dugója pontosan beleillett. A vevőoldalon a 35 vezetéket egy üvegből készült tartályba vezette be egymás mellé alulról, melyek aranyhegyben végződtek. A tartályt vízzel töltötte fel. Az összerakott berendezés működését az Edward Highton által írt „The Electric Telegraph: its history and progress” című, 1882-ben Londonban megjelent könyv alapján ismertetem, a mellékelt ábra is a könyvből származik. A könyv Sömmerring saját leírását idézi angol nyelven.

„A telegráfom a következőképpen épül fel és működik: egy üvegtartály aljába, melynek A A keresztmetszete az ábrán látható, 35 arany golyócska vagy tű van beépítve az üvegtartály alján átvezetve A, B, C stb. betűkkel jelölve, melyek a német ábécé 25 betűjét és a tíz számjegyet jelölik. A 35 tű mindegyikéhez egy szigetelt réz vezeték van forrasztva, melyeket az E-vel jelölt csőben a távoli állomáshoz vezetünk és ott egy K K jelzésű falécre szerelt 35 rézlapkához van forrasztva. Mindegyik réz lapkán egy kis furat van a B és C jelű rézdugó fogadására, melyek közül az egyik az O jelű Volta-oszlop pozitív pólusára, a másik pedig a negatív pólusára csatlakozik egy-egy vezetékkel. A K K falécre szerelt 35 lapka az üvegtartály 35 tűjének felel meg és ugyanazzal a betűvel van feliratozva. Ha az elrendezésben most az oszlop két dugóját egy-egy kezünkbe fogjuk és egy-egy kiválasztott betű rézlapkájának a furatába illesztjük, akkor a kommunikáció felépült. A  [vízzel megtöltött tartályban] a két megfelelő ponton a gázképződés megindul, például a „k” és „t” betűnél. A hidrogén póluson [negatív pont] hidrogén, az oxigén póluson [pozitív pont] oxigén gáz fejlődik. Ezen a módon minden betű és szám jelezhető az operátor kedve szerint. A következő szabályok betartása mellett tud az operátor kommunikálni a távoli állomás felé.

1 szabály: Mivel a hidrogéngáz nagyobb mennyiségben fejlődik a tartályban, mint az oxigéngáz, így a két kiválasztott betű jól megkülönböztethető és ennek megfelelően kell lejegyezni. Pl. az ak, ad, em, ie [akademie] szó esetében az a, a, e és i betűket a hidrogén, míg a k, d, m és e betúket az oxigéngáz fogja jelenteni.

2. szabály: Két azonos betű továbbítása, amennyiben azok egy szótagba esnek, csak egy számjegy közbeiktatásával lehetséges. Az „anna” szóhoz pl. nem kell beiktatott szám, mert először az „an” párost, majd a „na” párost küldjük át. A „hanna” szó esetében először a „ha” párost küldjük el, de az „nn” elküldése beiktatott jel nélkül nem lehetséges.

3. szabály: A szavak végét az „1” számjeggyel jelezzük. A „Sie lebt” például a „si”, „e1”, „le” és „bt” párosok formájában küldhető el, míg az „Er lebt” az „er”, 1l”, „eb” „t1” párosokkal telegrafálható.”

Hát a későbbi távírók ennél gyorsabbak és könnyebben kezelhetőek voltak, de mégis érdekes dolog, hogy az első elektromos áramot használó távírót a XIX. század egyik legnagyobb – és ma is elismert – anatómusa alkotta meg, szinte csak kedvtelésből. A távíró ma is megtekinthető a müncheni Deutsches Museumban, ami a világ talán legnagyobb technikai gyűjteménye.

Sömmerring 1820-ig dolgozott Münchenbe, de a számára kellemetlen időjárás miatt visszatért Frankfurtba. Itt is halt meg 1830. március 2-án, 75 éves korában.

 

                                                                                               dr. Bartolits István

 

Technikatörténeti évfordulók

--------------------------------------------------

Legközelebbi események

HTE Infokom 2020 2020.11.18. 9:00 - 2020.11.20. 13:00

Kiemelkedő támogatást nyújtó kollektív tagjaink