Vissza

230 éve született Samuel Finley Breese Morse, sikeres festő, a Morse-távíró feltalálója, a Morse-kód létrehozója

Samuel Morse nevéről mindenkinek a Morse ábécé és a távíró jut eszébe, azonban ennél sokkal gazdagabb életutat járt be 80 éve alatt. 41 éves koráig a festészet volt az élete középpontjában, majd egy hirtelen váltással a nagytávolságú távíró kidolgozása lett az életcélja. Emellett azonban közéleti és politikai kerülőkre, próbálkozásokra is időt szakított. Most a 230 éves születésnapja alkalmából a találmányának a bemutatása mellett ezt a gazdag életpályát is megismerhetjük.


Samuel F. B. Morse 1791. április 27-én született a család első gyermekeként Charlestown-ban, Massachusetts államban. Apja, Jedidiah Morse kongregacionalista lelkipásztor és földmérő, míg anyja, Elizabeth Ann Finley Breeze volt, tőle „örökölte” a Finley Breeze nevet. Ezzel egyértelműen megkülönböztették a családon belül az 1653-ban Amerikába emigrált Samuel Morse-tól. Jedidiah Morse kálvinista elvek alapján nevelte Samuelt és még erősen tartotta a puritán tradíciókat is.

Samuel Morse az andoveri Phillips Academy elvégzése után a Yale College-ben folytatta tanulmányait, ahol vallásos filozófiát (ez nem azonos a vallásfilozófiával !!), matematikát és a lovak tudományát tanulta. A Yale Egyetemen azonban már részt vett Benjamin Silliman és Jeremiah Day elektromosság kurzusán is. Egyetemi tanulmányait 1810-ben fejezte be. Az egyetem elvégzése közben viszont el kellett tartania magát, így festmények készítésével szerzett kiegészítő jövedelmet. Ezek egy része vallási tárgyú volt, s a Bevándorlók partraszállása című képére felfigyelt a neves amerikai festő, Washington Allston is. Allston rávette Morse-t, hogy hajózzanak át Angliába hosszabb időre, ahol találkozhatnak Benjamin West-tel és tanulmányokat folytathatnak az európai festészet tárgyában is.

Végül is Jedidiah Morse anyagi támogatásával egy három éves tanulmányutat sikerült megszervezniük és 1811. július 15-én a Libya fedélzetén átvitorláztak Angliába. A kezdeti tanulmányai olyan jól sikerültek, hogy 1811 végén felvételt nyert a Királyi Akadémiára, ahol a reneszánsz festészetet tanulmányozhatta, különös tekintettel Michelangelo és Rafaello műveire. Elmélyedt az anatómiai tanulmányokban is és ekkor festette meg a Haldokló Herkules című festményét.

Morse 1815. augusztus 21-én tért vissza Amerikába és ekkor kezdte meg művészi karrierjét, fokozatosan áttérve a portréfestészetre. A volt amerikai elnök, John Adams portréját is megfestette, de 1820-ban már James Monroe, a regnáló elnök portréját is ő készítette el. 1818-ban megnősült, de a harmadik gyermeke születése után nem sokkal felesége szívrohamban elhunyt. Morse éppen New York City-ben festette Lafayette márki portréját és mire felesége súlyos állapotának a híre eljutott hozzá és hazautazott, addigra már el is temették. Lehet, hogy ez a tragikus esemény is hozzájárult ahhoz, hogy később fontosnak találta a távíróhálózat létrehozását. Ismerősei korabeli levelei alapján viszont a halálhír annyira megviselte, hogy munkába temetkezett. Megélhetése a három gyermekkel ezek után igen nehézzé vált. A festészet mellett 1826-ban már a New York City-ben alapított National Academy of Design létrehozásában nyújtott segítséget, melynek aztán 1826-tól 1845-ig, majd 1861-től 1862-ig az elnöke is volt.

1832-ben Morse úgy döntött, hogy újabb két évre Európába utazik festészeti technikája fejlesztése céljából. Itáliába, Svájcba és Franciaországba ment és Párizsban megfestette a Louvre galéria című képét, melyen a Louvre 38 híres festménye volt látható egyetlen 1,8 x 2,7 méteres vásznon. A festményt már a visszautazásakor, a hajón fejezte be.

Ezen a hajón, az 1834. október elsején indult Sully vitorlás postajáraton találkozott a bostoni Charles Thomas Jacksonnal, aki az elektromágnesességgel foglalkozott és bemutatókat tartott a többi utasnak a nála lévő eszközök segítségével. Mivel Morse-nak még a Yale időszakából voltak elektromossággal kapcsolatos ismeretei, ezek a bemutatók megindították a gondolatait és kitalált egy megoldást az elektromágneses távíró létrehozására. A berendezést még a hajón megtervezte és a Louvre galéria kifeszített vásznának a hátára rajzolta fel. Visszaérkezve Amerikába, egyre inkább hanyagolta a festészetet és inkább az elektromágneses távíró létrehozása izgatta. Amellett, hogy felkeltették az érdeklődését a hajón látottak, az is benne volt ebben az igen merész váltásban, hogy a festményeiből alig tudott megélni és abban reménykedett, hogy a találmányok világa kisegítheti ebből a helyzetből.

Azt, hogy mennyire nem élt benne addig a távközlés világában, jól mutatta, hogy egyáltalán nem tudott róla, hogy kik tettek le már valamit a távíró megszületése érdekében a feltalálói asztalra. Nem tudott Thomas Sömmerring és Pavel Lvovics Silling korai kísérleteiről, William Cooke és Charles Wheatstone tűs távírójáról, de nem volt tudomása Joseph Henry Yale-en végzett, elektromágnesekkel kapcsolatos eredményeiről sem. Így tehát felhőtlenül azt gondolhatta, hogy a távíró gondolata és alapelve az ő fejében született meg először.

Ugyanakkor azt Morse is érzékelte, hogy az ötlet önmagában nem elég, kell néhány ügyes ember a gyakorlati kivitelezéshez is. Ráadásul tőkéje sem igen volt a gondolatainak a megvalósításához, pedig ez a szabadalmaztatáshoz is szükséges volt. Morse ugyan a hajón készített vázlatai alapján összerakta az elképzelt berendezése deszkamodelljét (stílszerűen ehhez is a festővászon kifeszítésére szolgáló fakeretet használt, melyet függőlegesen egy asztalhoz rögzített), de ebből valahogy használható berendezést kellett volna készíteni. Azt is világosan látta, hogy a távírónak csak akkor van értelme, ha nagy távolságra lehet vele információt eljuttatni, ehhez viszont nem elég az adót és a vevőt egyszerűen egy vezetékkel összekapcsolni, mert ez csak néhány mérföldes távolságig működőképes.

Az utóbbi problémával 1837-ben Leonard Gale-t, a New York University professzorát kereste meg. Gale közreműködésével reléáramköröket iktatott be az átviteli kapcsolatba, amik segítségével már tíz mérföldre tudta továbbítani a jeleket. A távolságot tehát legyőzte a megoldás, de szükség volt egy jó gépészre is a berendezés használható kialakításához. Gale ismerőse, a fiatal de ügyeskezű Alfred Vail erre alkalmasnak bizonyult. A bemutató kísérletek lelkesedéssel töltötték el Vailt, aki meggyőzte apját, Stephen Vailt, a Speedwell Ironworks tulajdonosát és bátyját, George-ot a találmány előnyeiről és elérte, hogy támogassák Morse munkáját.

1837. szeptember 2-án Morse és Vail egyezséget írtak alá, melyben Vail vállalta, hogy a saját költségén 1838. január elsejéig elkészíti a távíróberendezés olyan szintű példányát, mely már alkalmas az USA kongresszusa megfelelő bizottsága előtti bemutató megtartására. Ugyancsak Vail költségére készülnek el a távíró szabadalmi beadványai, melyek feltalálói joga kizárólagosan Samuel Morse-t illeti. Ezért cserébe az amerikai értékesítés jogai negyedrészben Alfred Vailt illetik, amit egyenlő arányban bátyjával, George Vail-lel osztanak meg. Ugyancsak megilleti Alfred Vailt a jogok fele azon országokban, ahol Vail elrendezi a szabadalmi iratokat, melyek ezen országokban is kizárólagosan Samuel Morse-t nevezik meg, mint feltalálót.

Ennek az egyezségnek az aláírásával egy időben Morse az amerikai értékesítési jogok másik negyedrészét Leonard Gale-re ruházta, neki magának pedig a jogok fele maradt meg. Ezzel a konstrukcióval tudta biztosítani azt, hogy tőke hiányában is elkészüljenek a bemutató példányok és megszülessen a nevére szóló szabadalom.

Míg Vail egy gyárbeli inassal, William Baxterrel együtt a távíró modelljén dolgozott, Morse a kódoló szótár összeállításával volt elfoglalva. Először ugyanis az volt az elképzelése, hogy egy távírószótárban számokat rendel az egyes szavakhoz, s a távírón nem a szót, hanem a számát küldik majd el. A vételi oldalon pedig a szótár inverzéből kiolvassák, hogy az érkezett szám milyen szót takar.

Nem kizárt, hogy abban a gondolatban, hogy végül is ne csak számokat, hanem az elküldendő szöveg betűihez rendeljenek kódot, komoly szerepe volt Alfred Vail-nek is, de az a Smithsonian Institute birtokában lévő levelekből és naplókból kiolvasható, hogy a Morse-abécé végleges kódjaira vonatkozóan döntő befolyása volt. Vail gyakorlatias meglátásai vezettek oda, hogy a gyakrabban használt karaktereknek rövidebb kombináció feleljen meg, mert így rövidebb ideig tart a táviratok továbbítása. Mindennek ellenére ezt az ábécét ma is Morse-ábécé néven ismerjük. Az is valószínű, hogy a Morse-távíró későbbi változatai is már inkább Vail javaslatai, megoldásai alapján készültek el, azonban az aláírt egyezménynek megfelelően ezeknek a szabadalmai is kizárólagosan Morse nevére szóltak.

Mi is volt akkor Samuel Morse eredeti találmánya, ha még ennyit kellett másoknak dolgozni rajta. Ezt  George Iles 1912-ben megjelent Leading American Inventors című, New Yorkban kiadott könyve alapján mutatjuk be, aki Morse jegyzeteibe is bepillantást nyert. Az eredeti deszkamodell rajza is ebből a könyvből származik.

A rajzon látható, hogy a festővászon keretét függőlegesen egy asztalhoz rögzítette  Morse a saját jegyzetei szerint. Ehhez hozzácsavarozta egy öreg falióra mechanikáját, melyet egy, a keret tetején lévő csigán átvetett súly működtetett. A falióra így egy áttételen keresztül egy tengelyezett fakorongot forgatott, mely a jelek rögzítésére használt papírcsikot tekerte fel egyenletes lassúsággal. A papírcsík egy, a festőkeret másik oldalára ugyancsak tengellyel rögzített fakorongról tekeredett le és egy harmadik, kicsit nagyobb méretű fakoronggal érintkezett félúton. Ezen középső fakorong felett egy fa ingát szerelt fel Morse, mely egy ceruzában végződött, amely hozzáért a középső fakorongon mozgó papírszalaghoz. Az inga a papírszalag mozgására merőlegesen tudott kimozdulni és a festőkeret fele magasságában, a középső keresztlécen elhelyezett elektromágnes tudta az egyik vagy a másik végállásába mozdítani. Az elektromágnest az adóoldalon elhelyezett billentyűvel lehetett vezérelni, az egész áramkörnek pedig a vevőoldalon elhelyezett telep adta a táplálást.

Ekkor még Morse nem a ma Morse-billentyűként ismert eszközben gondolkodott, hanem egy favonalzóra helyezte fel a billentyűt vezérlő kúpokat. Ezt a vonalzót egy kézzel hajtható folyamatos futószalagra helyezte. Ahogy a vonalzó mozgott a futószalagon, a vonalzón elhelyezett kúpok megemelték a kar egyik oldalát, mire a másik oldal lesüllyedt és egy higannyal töltött vályún keresztül zárta az áramkört. A vevőoldalon a zárásnak megfelelő pontokon az inga megmozdult és a ceruza a zárás időtartamára más helyre húzta a vonalat a folyamatosan mozgó papírcsíkra, egészen az áramkör nyitásáig. A vonalzóra ültetett kúpok (az átviendő információ) így megjelent a papírszalagon.

Hát röviden ez volt a találmány lényege, erre alapozta Samuel Morse a jövőjét. 1937. október 6-án egy caveat-et nyújtott be a Szabadalmi Hivatalhoz, melyben védettséget kért egy, az elektronikus jeleket rögzíteni képes berendezés létrehozására, melynek nagy távolságból lehet vezetékeken keresztül jeleket küldeni. Ez nem szabadalmi beadvány volt, a caveat-nak az volt a szerepe, hogy bejelentse a szabadalmi hivatal számára egy találmány várható szabadalmaztatását. Magyarul szabadalmi figyelmeztetésnek szokták nevezni. Ezt a rendszert 1836-ban vezették be az USA-ban annak elkerülésére, hogy egy később beadott szabadalmi kérvény ne előzhesse meg az elsődleges feltalálónak megadandó szabadalmi védettséget. A caveat egy évre volt érvényes és tartalmazta ugyan a találmány vázlatos leírását, de még nem volt alkalmas szabadalmaztathatósági vizsgálatra és nem tartalmazott igénypontokat sem. Amikor valaki benyújtott egy szabadalmat, megvizsgálták az összes hatályos caveat-et és ha találtak olyat, ami ugyanezt vagy erősen hasonló találmányra formált jogot, akkor értesítették a caveat beadóját és három hónapja volt rá, hogy a szabadalmi kérelmét benyújtsa és ezzel megőrizze elsőségét.

Morse tehát gondoskodott arról, hogy ne előzhessék meg, s ugyanakkor arra készült, hogy ha Vail elkészül a használható készülékkel, akkor azt az USA kongresszusának vagy kijelölt bizottságának bemutathassa.

A szerződést Vail és társa végül is teljesítette, így 1838. január 11-én már megtartották az első bemutatót a Speedwell Ironworks azon faházában, ahol addig a távíró kivitelezésén dolgoztak. Az adót és a vevőt három kilométernyi vezeték kötötte össze, melyet körbehurkoltak a házban. Az első üzenet az „A patient waiter is no loser” volt. Nem sokkal később a szabadalmi leírás is elkészült és a Morse-kód  egy korábbi változatára, a távírás elvére és a távíróberendezés első változatára vonatkozó szabadalmat 1840. június 20-án US Patent 1647 számon meg is kapta.

Ezek után Morse Washingtonba utazott hogy szövetségi támogatást szerezzen egy távíróvonal kiépítésére, de nem járt sikerrel. Átutazott Európába is, de ott meg azzal szembesült, hogy Cooke és Wheatstone már megelőzték, bevezették a tűs távírót. Sikertelenül tért tehát vissza, csak némi támogatást sikerült Maine állam képviselőjétől kapnia. Végül 1842-ben sikerült elérnie, hogy 30 ezer dollárt kapjon a Baltimore és Washington D.C. közötti 61 km-es kísérleti távíróvonal megépítésére. Ennek a bemutatójára 1844. május elsején került sor. A siker akkora volt, hogy május 24-én már hivatalosan is megindulhatott a kereskedelmi forgalmazás a vonalon. Ekkor már a jól ismert és azóta szállóigévé vált bibliai idézettel „What Hath God Wrought” (Mózes IV. könyve, 23:23, „Mit mívelt Isten”) avatta fel Morse az első kereskedelmi távíró összeköttetést. Ez a távíró berendezés persze már teljesen másképp nézett ki, mint Morse deszkamodellje, Vail és Baxter munkája és innovatív ötletei egy használható, praktikus távíróvá alakították a berendezést.

Morse erre a fejlettebb változatra 1846. április 11-én kapta meg a távíróra a szabadalmi bejegyzést US Patent 4453 számon. Ebben a szabadalmi leírásban már a Vail és Baxter által kidolgozott formájú távíró szerepel a rajzokon, maga a szabadalmi bejegyzés az egyezségnek megfelelően továbbra is egyedül Samuel Morse nevét tartalmazza. Ettől kezdve a Morse-távíró egyre jobban terjedt, elsősorban a könnyű, praktikus kezelése miatt. A legtöbb országban a korábban bevezetett Cook-Wheatstone-féle tűs távírókat is Morse-távíróra cserélték, ez alól csak Nagy-Britannia volt kivétel, bár a Great Western Railway itt is hamar átállt az új távíróra. 1851-ben már hivatalosan is ezt fogadták el szabványos európai távírónak a kontinensen belül. Morse ezek után számos európai uralkodó kitüntetésével lett gazdagabb, de közben folyamatosan küzdenie kellett a szabadalmi pontjai elismeréséért.

Ennek a küzdelemnek egy érdekes fordulata volt az 1853-as O’Reilly vs Morse per, ahol az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága egy olyan döntést hozott Morse korábbi, 1840-es szabadalmával kapcsolatban, melynek ma is kihatása van pl. a szoftver rendszerek szabadalmi kérdéseire vonatkozóan. Morse ugyanis ebben a korábbi szabadalomban nem csak a távíró berendezést, hanem a távíró működési elvét is szabadalmaztatta. Ennek a nyolcadik igénypontja viszont olyan általánosan lett megfogalmazva, hogy ez bármilyen nagytávolságra kommunikáló eszközt, ami elektromágneses elven alapul, magában foglalt volna. Ezért a Legfelsőbb Bíróság ez az igénypontot – azzal az indoklással, hogy általános alapelveket nem lehet szabadalmi védettség alá vinni, csak konkrét gyakorlati megoldásokat – törölte a szabadalomból.

A távíró mellett sok más dologgal is foglalkozott Morse. Annak idején Párizsban megismerkedett Louis Daguerrel, a fotográfia elődjének, a dagerrotipiának a feltalálójával. Ettől kezdve a korabeli fényképészeti eljárások is elkezdték érdekelni. Azonnal írt egy levelet a New York Observer nevű lapnak, amiben bemutatta a találmányt. Az első amerikai fotográfus, Mathew Brady, aki az amerikai polgárháború idején készített fényképeiről híres, Samuel Morse-tól tanulta meg a fotográfia alapjait. Amikor Cyrus West Field elkezdett a  transzatlanti kábel lefektetésével foglalkozni, erre Morse is felfigyelt és 1856-ban Londonba utazott, hogy a legyártott, 2000 mérföld hosszú kábel tesztelésében részt vegyen. 10 ezer dollárral hozzájárult az Atlantic Telegraph Company létrehozásához is, melyet Field vezetett. Egy ideig az igazgatótanács tagja is volt, de a többszöri sikertelen kábelfektetési kísérletek után Field átszervezte a projektet és Morse ekkor már nem kapott operatív szerepet a cégben.

Nagyon nem is volt már erre rászorulva, mert ahogy a távíró elkezdett terjedni a világban, úgy lett egyre vagyonosabb Morse. 1858-ban már Latin-Amerikában is megjelentek a távíró vonalak, s a közben némileg módosított Morse-kód is egységessé vált a világon, amikor pedig 1865-ben Párizsban megalakult az ITU, akkori nevén az International Telegraph Union, az első feladataik között szabványosították a nemzetközi Morse kódot, ami aztán hosszú ideig az egységesen használt ábécé volt a távírásban.

Samuel Morse végül 80 éves korában New York Cityben hunyt el 1872. április 2-án. Az élete első negyven, pénzszűkében töltött életét a második negyven év busásan feledtette vele. Festményei egy része is múzeumba került, de igazából a nevével fémjelzett – bár mások által is segített – találmány miatt emlékezhetünk rá még hosszú ideig.     



dr. Bartolits István

 

 

Tagdíjfizetés részletei

--------------------------------------------------

Tagnyilvántartás - belépés

--------------------------------------------------

Technikatörténeti évfordulók

--------------------------------------------------

Legközelebbi események

EIVOK Tisztújító Szakosztályi ülés 2021.05.20. 16:30 - 2021.05.20. 18:30
Távközlési Klub - Távközlési szakosztály 2021.05.25. 17:00 - 2021.05.25. 19:00
HTE Közgyűlés 2021 2021.05.27. 15:00 - 2021.05.27. 17:30
The 11th Speech Synthesis Workshop (SSW11) 2021.08.26. 10:00 - 2021.08.28. 17:00

Kiemelkedő támogatóink