Vissza

215 éve született William Fothergill Cooke, a Cooke-Wheatstone tűs távíró egyik feltalálója

William Fothergill Cooke neve szinte mindig együtt jelenik meg Charles Wheatstone nevével, egy életre összekötötte őket a Cooke-Wheatstone tűs távíró, ami valóban az egyik fő alkotásuk volt. Most mégis külön foglalkozunk Cooke személyével, legfeljebb a közös találmány miatt kerül említésre Wheatstone, akiről majd az ő kerek születésnapján emlékezünk meg 2022-ben. Most azonban az évforduló emlékére ismerkedjünk meg a 215 éve született William Cooke életével és találmányával.


William egy orvos, Dr. William Cooke fiúgyermekeként született meg 1806. május 4‑én Ealingben, ami ma már Nyugat-London egyik kerülete, de akkor még Middlesex megye kis városkája volt. Az apa az anatómia professzora lett a Durhami Egyetemen, így William már az iskoláit is Durham-ben végezte, majd az Edinburgh‑i Egyetemen tanult tovább. 1826-ban belépett a kelet-indiai hadseregbe. Öt év után tért vissza Európába, majd Párizsban anatómiát és fiziológiát tanult, ahol nagy gyakorlatot szerzett színezett viaszból készített anatómiai metszetek előállításában. Ez látszólag nem egy fontos elem, mégis ennek következtében változott meg az élete.

1835 nyarán a szüleivel túrázott Svájcban, de tettek egy kitérőt Heidelberg felé is, ahol Tiedman professzor, az Anatómiai Intézet igazgatója meginvitálta Cooke-ot hogy ősszel térjen vissza és ott folytassa a viaszmodellek készítését. Cooke vissza is tért és több modellt is készített az Anatómiai Múzeum számára. 1836 márciusában meghallotta, hogy az egyetem fizikaprofesszora, Georg Wilhelm Muncke kapott egy példányt a Pavel Silling-féle távíróból és bemutatót fog tartani. Cooke átsétált a bemutatóra, amit a professzor a saját szobájában tartott. Ámulattal nézte a működő berendezést és ettől kezdve feladta orvosi tanulmányait és minden erejével a távíró tökéletesítésére koncentrált. Alig három hét alatt – részint még Heidelbergben, részint már Frankfurtban – elkészítette a saját galvanométerét és az erre alapozott tűs távíróját. Az elkészült változatban három tűt használt egymás mellett, hat vezetékkel kötötte össze az adót és a vevőt és egy olyan kódot szerkesztett, mellyel 26 különböző karaktert lehetett átvinni a három tű segítségével. Ez éppen elégséges volt az ábécé továbbításához. Azt is kitalálta, hogy lehet alarmjelzést küldeni a fogadó oldalra, hogy tudatában legyenek, távirat fog érkezni. Cooke gondolkodása gyakorlatiasabb volt, mint Pavel Sillingé, így rögtön arra gondolt, hogy a vasút számára mennyire fontos lenne a távíró és ebben az irányban folytatta a próbálkozásait.

1836. április 22-én már vissza is érkezett Londonba, hogy ott folytassa a munkát. A kezdetleges modellje alapján már tárgyalásokat is kezdett a Liverpool and Manchester Railway Company-val a telegráf használatára vonatkozóan. Tervezett is egy rendszert a vasúttársaság igazgatói részére, ami 60 különböző kódot tudott volna átvinni, de a tárgyalópartnere ezt túl bonyolultnak találta és egy sokkal egyszerűbb megoldásra volt szükségük a Liverpooli pályaudvaron az állomásfőnök és a vonókötél-ház kezelője között. Az állomás indóháza ugyanis egy domb tetején helyezkedett el, s egy alagúton keresztül tudtak a mozdonyok az állomás és az indóház között közlekedni. A viszonylag meredek pályán a mozdonyokat vonókötéllel segítették fel az indóházig. Az egyszerű telegráfra a pályaudvar és a vonókötelet kezelő gépház közötti jelzések átvitelére lett volna szükség. A feladat megoldásához egy sokkal egyszerűbb telegráf megépítésére kérték, amit 1837 áprilisára telepített is, de a társaság mégis egy pneumatikus jelzőrendszert vezetett be, ahol jelzősípokat szólaltatott meg a pneumatika túlsó végén a rendszer.

Ebből tehát nem lett üzlet, de Cooke mégis érezte, hogy ha a modelljét igazi berendezéssé tudja formálni, az már érdekelné a vasúttársaságokat. A távíró adó és vevő része már nem izgatta, abban azonban nem volt biztos, hogy ami a szoba két vége között működik, az képes-e működni egy egész kontinens hosszában. A kérdéssel az akkori nagy szaktekintélyt, Michael Faraday-t kereste fel, akinek megmutatta a tűs távíróját is és feltette neki a kérdést. Faraday általánosságban méltatta Cooke elképzelését a távíróra vonatkozóan, de a távolság kérdésében nem adott egzakt választ, helyette a Royal Society titkárához, Peter Mark Rogerhez irányította. Roger viszont tudta, hogy Charles Wheatstone 1834-ben egy előadásban már foglalkozott az elektromos áram és a távolság kérdéseivel és méréseket is végeztetett ebben a témakörben. 1837. február 27-én sikerült találkozniuk és Cooke legnagyobb elégedettségére Wheatstone teljes határozottsággal kimondta, hogy négy mérföld távolságig fog működni a bemutatott berendezés, felette már nem. Beszélgetésükben az is kiderült, hogy Wheatstone is hónapok óta foglalkozik a távíró megalkotásával, s míg Cooke azt érzékelte, hogy Wheatstone elméleti tudására nagy szüksége lenne, addig Wheatstone azt vette észre, hogy egy olyan emberrel beszélget, akinek a gyakorlati és üzleti kérdésekben vannak jó ötletei. Így aztán annak ellenére –vagy éppen azért – mert a két ember teljesen más mentalitású volt, hamar eljutottak odáig, hogy együtt folyassák a távíró megalkotását és értékesítését. Ez a mentalitásbeli különbség aztán folyamatosan ott húzódott közöttük és néha igencsak megnehezítette egymás elviselését.

Ezt viszont akkor még nem sejtették, így 1837 májusában partnerségre léptek, s megegyezésük szerint Cooke kezelte az üzleti oldalát a találmánynak. Wheatstone pontosan látta, hogy a Cooke által felvetett problémát meg kell oldani, mert nagy távolságok esetén valóban nem fogja tudni elfordítani a tűt az elektromágnes. Elővette azonban a The American Journal of Science and Arts folyóirat 1832. júliusi számát, amiben az amerikai Joseph Henry professzor értekezett az elektromágnesek és az áramerősség problémaköréről. Ebből világossá vált a számára, hogy egészen finom vezetékkel és sokkal több menettel elkészített elektromágnes jóval kisebb áramerősség hatására is működőképes lesz. Ennek megfelelően átalakította Cooke találomra elkészített elektromágneseit és ezzel a távolsági problémákat sikerült megoldania.

Még ugyanebben a hónapban be is nyújtották a szabadalmi kérelmet a távíróra. A szabadalmi kérelemben az öt tűs megoldásra kérték a szabadalmi védettséget, mert ennek a távírónak volt a legegyszerűbb a kezelése a fogadó oldalon. Az öt tű egy sorban helyezkedett el a vevőkészüléken és a tűket balra is, jobbra is ki lehetett téríteni a nyugalmi helyzetükből. Hogy a fogadó oldalon egyszerű legyen a küldött betű leolvasása, minden betű elküldésekor két tű fordult el és a két elfordult tű iránya a távíró előlapján kijelölte a küldött betűt. Így nem volt szükség kódoló táblázatra, rögtön le lehetett olvasni a karaktert. A dolognak az egyetlen hátránya, hogy így csak 20 különböző betű küldhető el az angol ábécé 26 betűje helyett. Ezért a C, J, Q, U, X és Z betűket nem lehetett átvinni a távíróval, ezeket a szövegkörnyezetből „ki kellett találni”. A tűk mozgatását az adóoldalon gombok lenyomásával lehetett vezérelni, minden tűhöz két gomb tartozott és az egyik lenyomásának a hatására balra, a másiknál jobbra tért ki a tű. Ehhez már kellett egy kis táblázat, de a kezelők hamar megtanulták, hogy enélkül is tudják használni a telegráfot. Az öt tű mozgatását vezérlő jeleket azonban külön vezetéken kellett átvinni az adó és a vevő között, csak a visszavezetés lehetett közös. Így hat szálon kellett (ma azt mondanánk, haterű kábellel, de hát akkor még szigetelt vezetéket sem nagyon használtak, nemhogy többerű kábelt) összekötni az adót és a vevőt.

Hamar kiderült azonban, hogy a hat vezetékes távíró megépítése igen költséges, ezért inkább két vagy egy tűs megoldásokat készítettek, ahol persze már erősen kódolni kellett a jeleket és előképzettséget igényelt a használata is. A két tűs megoldásnál már be kellett vezetni a tű kétszeri vagy háromszori gyors kilendülését, s így 24 kombinációt tudtak továbbítani. A „b” betűnél pl. a baloldali tű háromszor balra lendült ki, míg a jobboldali tű mozdulatlan maradt. Az „u” betűnél mindkét tű balra, majd jobbra lendült ki. A 24 kombinációból egyet a „stop” kódnak jelöltek ki, így 23 betűt lehetett továbbítani, a J, Q és Z betűket kihagyták vagy a G, K és S betűvel helyettesítették. Ennek a távírónak már csak három szál vezeték kellett.

Ahol viszont csak egy érpár állt rendelkezésre, ott az egy tűs megoldást vezette be Cooke és Wheatstone. A kódolás ennél a rendszernél már igen erős volt, a tű négyszeri kilendülését is fel kellett használni, viszont így akár a teljes ábécé is kódolható volt. A használata persze komoly gyakorlatot kívánt és lassabb is volt, mint a két tűs megoldás, ezzel már tényleg művészet volt kommunikálni. A segítség az volt, hogy a vevőoldalon két különböző hangot hallatott a tű, amikor balra, illetve jobbra lendült ki. A távíró-kezelőnek így néznie sem kellett a tűket, az érkező hangok alapján rögtön tudta írni a szöveget.

Cooke fáradhatatlanul járta a vasúttárságokat és hamarosan a London and Blackwall Railway, a London and Birmingham Railway és a Great Western Railway is bevezette a távírót, általában a két tűs változat bizonyult a legnépszerűbbnek.

Időközben a két partner vitába keveredett a benyújtott szabadalmak és az elsőbbség kérdésében. Cooke állítása szerint az elsőbbség őt illeti, hiszen már a Wheatstonnal történt partnerségre lépés előtt is megvolt a modellje. Wheatstone viszont azzal érvelt, hogy az a változat működésképtelen volt és ő csinált belőle működő berendezést. A vitát valószínűleg a tárcsás betűtávíró ötlete váltotta ki, amit Wheatstone egyedül akart szabadalmaztatni 1840-ben. Erről majd Wheatstone születésnapján szólunk részletesen, Cooke szempontjából csak az volt a lényeg, hogy 1843-ban végre sikerült megegyezniük és néhány szabadalom valóban Cooke nevére került, cserébe Wheatstone mérföldenként kapott royalty-t ezekből a bevételekből. A végleges megoldást pedig az hozta, hogy 1846-ban William Fothergill Cooke és John Lewis Ricardo megalakította az Electric Telegraph Company-t, a cég pedig 120 ezer fontot fizetett a két feltaláló összes addigi szabadalmáért. Talán éppen jókor történt a szabadalmak eladása, mert aztán Samuel Morse távírója hamarosan kiszorította a tűs távírókat először a kontinensről, majd később a szigetországból is.

Addig azonban szépen terjedt a távíró, Cooke tevékenysége nyomán pedig egy idő után sikerült a vasúti körökből is kitörnie. Ehhez – még az Electric Telegraph Company megalapítása előtt – Cooke a saját költségén létrehozott egy távíró összeköttetést Paddington és Slough között, melyet megnyitott a nagyközönség előtt is. A távíró ismertségét is ez az összeköttetés hozta meg, de ehhez egy széles körben ismertté vált gyilkosság kellett.

Egy John Tawell nevű, 59 éves ember, aki korábban Ausztráliába volt száműzve évekre hamisításért, második felesége mellett vadházasságban élt a korábbi házvezetőnőjével, akitől két gyermeke is született. Tawell Slough mellett, Salthillben bérelt számukra házat és hetente 1 fonttal támogatta a megélhetésüket. Tawell azonban pénzügyi válságba került és nyilván már terhes is volt számára a kapcsolat, s úgy döntött, végez a barátnőjével. 1845. január elsején felült a vonatra és meglátogatta Sarah Hartot. Előtte egy vegyszerboltban kéksavat (hidrogén-cianid) vásárolt és a látogatása alatt ebből öntött Sarah Hart sörébe. A gyilkosság után az este leple alatt átsétált Slough-ba és felült a Paddingtonba induló 19:42-es vonatra.

Közben a szomszédok valamit hallhattak és láttak a sötétben eltávozni egy kvékernek öltözött alakot sötét, majdnem földig érő kabátban. Mire azonban felfedezték a gyilkosságot és értesítették a rendőrséget, akik a feltételezett gyilkos után rohantak Slough-ba, addigra Tawell már London közelében járt a vonattal és teljesen biztos volt benne, hogy sosem fognak a nyomára bukkanni. A rendőröknek azonban eszükbe jutott, hogy távírón keresztül lehetne értesíteni a Paddington pályaudvart a hozzávetőleges személyleírással és ott a leszálló utasok között felismerhetik a gyilkost.

Így is történt, a vasúti rendőrség őrmestere, William Williams civil ruhába öltözve várta a vonatot és követte Tawellt egészen addig, míg egy fogadóban megszállt. Másnap kora reggel bekopogtak hozzá és Williams megkérdezte, járt-e előző este Slough-ban. Erre Tawell zavartan azt felelte, hogy nem, dehogy. Azonnal le is tartóztatták és hamarosan be is vallotta a gyilkosságot. Az ügynek nagy sajtóvisszhangja lett és szinte minden újság megírta, hogy ha nem létezett volna a távíró, akkor Tawell simán elkerülhette volna a felelősségre vonást.

Ez a történet Angliában, de egész Európában is elterjedt és felhívta a figyelmet a távíró hasznosságára. Fokozatosan épültek a távíró összeköttetések és hamarosan ez a technika vált a gyors információtovábbítás eszközévé. Cook és Wheatstone 1867-ben magas kitüntetésben részesült, elnyerték a Művészetek Királyi Társasága Albert Érmét, majd 1869-ben Cooke-ot lovaggá ütötték. 1871-től pedig Cooke felkerült a Civil List-re, azok listájára, akik korábban nagyot alkottak és életjáradékban részesültek halálukig. Ezt nyolc éven keresztül élveztette, mert 1879. június 25-én, 73 éves korában egy Londonhoz közeli városkában, Farnhamban érte a halál.

 

dr. Bartolits István

 

Tagdíjfizetés részletei

--------------------------------------------------

Tagnyilvántartás - belépés

--------------------------------------------------

Technikatörténeti évfordulók

--------------------------------------------------

Legközelebbi események

EIVOK Tisztújító Szakosztályi ülés 2021.05.20. 16:30 - 2021.05.20. 18:30
Távközlési Klub - Távközlési szakosztály 2021.05.25. 17:00 - 2021.05.25. 19:00
HTE Közgyűlés 2021 2021.05.27. 15:00 - 2021.05.27. 17:30
The 11th Speech Synthesis Workshop (SSW11) 2021.08.26. 10:00 - 2021.08.28. 17:00

Kiemelkedő támogatóink