Vissza

150 éve született Gotthilf Ansgarius Betulander, a crossbar rendszer létrehozója

Talán egy kevéssé ismert név Betulanderé, pedig amit létrehozott, azt nagyon sokan ismerik. A crossbar rendszert évtizedekig gyártották is itthon a BHG-ban és ezt használta egy időben a Magyar Posta is a hálózata korszerűsítésekor. Hogy a crossbar rendszerről mégsem Betulander neve jut eszünkbe, az az oly sokszor előforduló történeti torzulások egyike, amit érdemes helyre raknunk. Gotthilf Ansgarius Betulander egyébként mintegy 300 telefóniával kapcsolatos szabadalom tulajdonosa, tehát hírnevét nem kell megvédenünk, csak ismertté kell tennünk. Erre teszünk kísérletet a 150 éves születésnapja apropóján.


Talán egy kevéssé ismert név Betulanderé, pedig amit létrehozott, azt nagyon sokan ismerik. A crossbar rendszert évtizedekig gyártották is itthon a BHG-ban és ezt használta egy időben a Magyar Posta is a hálózata korszerűsítésekor. Hogy a crossbar rendszerről mégsem Betulander neve jut eszünkbe, az az oly sokszor előforduló történeti torzulások egyike, amit érdemes helyre raknunk. Gotthilf Ansgarius Betulander egyébként mintegy 300 telefóniával kapcsolatos szabadalom tulajdonosa, tehát hírnevét nem kell megvédenünk, csak ismertté kell tennünk. Erre teszünk kísérletet a 150 éves születésnapja apropóján.

Gotthilf Ansgarius Betulander 1872. január 13-án született Svédországban, Limában, Dalarna megyében, egy, a norvég határhoz közeli kis faluban. Apja, Evald Betulader plébános volt, anyja Katarina Margareta Söderlund. Iskoláiról semmit sem tudunk, de 1891-ben a Telegrafverket (1953-tól Televerket, majd 1993-tól Telia) műhelyében kapott állást, ahol megszerezte a szakképzettségét és 1897-ben művezető, majd 1901-ben első rajzoló és mérnök lett. 1905 és 1907 között már a telefonkészülékeket vizsgáló bizottság szakértőjeként is dolgozott. 1907-től műhelymérnökként dolgozott tovább, és egyre többet foglalkozott a telefonközpontok automatizálásának a lehetséges megoldásaival. A Telegrafverket – mint az akkori neve is mutatja –eredetileg ugyan távírórendszerekkel foglalkozott, de már Svédország egy kis területének a telefonhálózatát is üzemeltette, s ez a terület Stockholm egy részét is magában foglalta.

Emiatt viszont a Telegrafverket számára fontos volt az automata telefonközpontok fejlesztése. Betulander először forgó szelektoros rotary telefonközpontot tervezett, amelyet 1900-ban a párizsi világkiállításon, az Exposition Universelle-n mutattak be és elnyerte a kiállítás egyik aranyérmét. A telefonközpontot utána Stockholm közelében, a nackai Järlában szerelte fel, ahol aztán hosszú ideig működött. Utána step-by-step, azaz léptető rendszerű automatikus kapcsolókat fejlesztett a Telegrafverket műhelyében. Egy egyenesvonalú mozgású léptető rendszerrel 1911-ben meg is jelent a londoni Electrical Exhibition kiállításon, de olyan eldugott helyen kapott standot, hogy berendezése nem keltett különösebb érdeklődést.

Közben Betulander is más irányban kezdett el gondolkodni, s túllépett a léptető rendszerű telefonközpontok technikáján is. Két új alapelv fogalmazódott meg benne. Az egyik, hogy olyan automatikus központot érdemes fejleszteni, melyet teljes egészében jelfogók vezérelnek. Ez jelentősen felgyorsíthatja a kapcsolatok felépülését és megbízhatóbban is működnek, mint a korábbi, sok mozgó alkatrészt tartalmazó rendszerek. A másik alapelvnek azt tartotta, hogy a kapcsolatot felépítő alrendszert el kell választani a kapcsolást megvalósító alrendszertől. Ez az utóbbi gondolat alapozta meg a korszerű kapcsolástechnika alapjait, a későbbiekben ez egy teljesen elfogadott alapelv volt a telefonközpontok működésében. Az elválasztás  egyben azt is jelentette, hogy a hívást felépítő alrendszer a kapcsolat felépülte után felszabadult és további hívások kezelésére rendelkezésre állt.

A lehetőségeket Betulander olyan egyértelműnek látta, hogy több éves fizetés nélküli szabadságot vett ki a Telegrafverketnél és egy fiatal mérnökkel, Nils Palmgrennel együtt megalakította saját cégét, az AB Autotelefon Betulander céget. Közös munkájuk nyomán olyan új fogalmak jelentek meg a kapcsolástechnikában, mint a „marker”, a „link” és a „trunk”, amiket a legutóbbi időkig már alapfogalomként használtunk. 1912-ben már megkapták a szabadalmi bejegyzést a közösen kidolgozott jelfogós rendszerükre a 38 514-es svéd szabadalmi lajstromszámon. A szabadalom felhasználására egy 1915-ös megegyezés után Svédországban a Telegrafverket, a világ többi részén pedig az Angliában működő Relay Automatic Telephone Company Ltd. kapott jogot. Az utóbbi cég eredeti neve 1913-15 között Betulander Automatic Company volt, így érthetővé válik, miért éppen ez a cég kapta meg a nemzetközi értékesítés jogát.

Közben Betulander 1912-ben további tőkebevonással átalakított a cégét és Nya AB Autotelefon Betulander néven működött tovább, egyben a Stockholm melletti Liljeholmenben gyárat is alapított az automata központok gyártására. 1914-ben Londonban helyeztek üzembe egy teljesen jelfogókkal üzemelő telefonközpontot, majd Fletwoodban, Indiában és Franciaországban Fontainebleauban és Rouen mellett Bihorelben is telepítettek tiszta jelfogós központokat.

Időközben Svédországban döntést hoztak a telefonhálózat automatizálása mellett és ehhez több rendszert is versenybe állítottak. Ebben a Betulader által Stockholmban telepített tesztállomás is részt vett a Siemens, a Western Electric és az Telefonaktiegebolat L M Ericsson rendszere mellett. 1915. április 26-án sajtóbemutatót is tartott Betulander, ahol bemutatta a teljesen jelfogós rendszerét a Telegrafverket szakembereinek és a sajtónak. Mivel ekkor a Telegrafverket egyben a svéd felügyelet is volt, nekik kellett döntést hozniuk, melyik rendszert választják. Végül 1921-ben – hosszú vizsgálatok után – az Alex Hultman és Martin Löfgren találmányain alapuló, Knut Kåell által kifejlesztett Ericsson rendszert választották, de jelentősnek találták Betulander forradalmian új rendszerét is, ami végül is a magas ára miatt maradt alul.

Betulander ekkor felszámolta az önálló tevékenységét és visszatért a Telegrafverkethez dolgozni, míg Nils Palmgren az Ericssonnál folytatta karrierjét. Betulander rendszere azonban a látszólagos kudarc ellenére mégis célt ért, csak más formában: az Ericsson megvásárolta a szabadalmát és tovább folytatódhatott a rendszer fejlesztése. 1919-ben Betulander már látta, hogy gazdaságosabb jelfogórendszert kellene építenie és ebben nagy segítségére volt az amerikai John N. Reynolds 1913-as szabadalma, mely ugyan sosem realizálódott, de ennek hatására Betulander továbbfejlesztette a rendszerét és ekkor jött létre az utána nagy sikert aratott crossbar rendszer végleges formája. Betulander két dolgot módosított a kapcsolóban. Egyrészt a horizontális rudakat használta választórúdnak és a vertikális rudakon alakította ki a tartó funkciót. Másrészt a Reynolds által használt excenterek és görgők helyett a bevezette a rugalmas acél jelölőtűk alkalmazását. A svéd 49 816 lajstromszámú szabadalom már ezt a változatot védte le, melyet szintén Nils Palmgrennel együtt adott be. Később ebből a szabadalomból kiindulva fejlesztette ki az L. M. Ericsson az ötvenes évektől sikeres termékké vált crossbar rendszereit.

Betulander eredeti elképzelése azért volt drága, mert úgy valósította meg a jelfogós kapcsolást, hogy egy mátrixba rendezte az előfizetői érpárokat, tehát 10 vonal estén egy 10x10-es mátrixot használt, ahol mind a vízszintes, mind a függőleges irányokra rávezette az érpárokat. Ezek után, ha két előfizetőt össze akart kötni, akkor a két érpár  kereszteződésében kapcsolta őket össze egy jelfogó működtetésével. Ennek a megoldásnak az volt a legnagyobb hátránya, hogy sok jelfogót – a jelen példában 100-at – használt, ráadásul az előfizetők számával négyzetesen növekedett a beépítendő jelfogók száma.

Ezen a többfokozatú linkek bevezetésével lehetett segíteni, valamint azzal, hogy új elv alapján kapcsolta össze a keresztrudas kapcsológéppel az egyes fokozatokon belül az utakat. A mátrix vízszintes irányában hat választórudat helyezett el, melyekre fésűszerűen rugalmas acélhuzalokat, u.n. jelölőtűket helyezett el. A választórudakat két jelfogó segítségével néhány fokos szögben a hossztengelye körül el lehetett fordítani, aminek hatására a jelölőtűk kissé felfelé vagy lefelé mutattak. A választórudat mozgató jelfogópárokat hívták lepkejelfogónak a két irányba kinyúló, lepke alakú horgony formája után. Egy választórúdon 8 jelölőtűt helyezett el, melyek így egyszerre mozdultak el. A jelölőtűk mindkét szélső állásukban egy rugócsomag mellé csúsznak, de azzal nem érintkeznek.  A választórúd nyugalmi állásában a jelölőtűk a két rugócsomag közé mutatnak.

Egy kapcsológépben hat választórúd helyezkedik el egymás alatt, így függőlegesen tizenkét rugócsomag van egy vonalban. Ez mind a 8 jelölőtű esetében így van, tehát egy kapcsológépben összesen 96 rugócsomag található. Minden függőlegesen elhelyezkedő rugócsomaghoz tartozik egy tartómágnes, mely a tizenkét rugóköteget egy horgonyléc segítségével egyszerre tudja elmozdítani.

Függőleges irányban nyolc tartómágnes helyezkedett el, melyek a megfelelő horgonylécet mozgatták. A horgonyléc elment a jelölőtűk mellett, kivéve azt, amelyiket a választórúddal elfordítottuk. Ez a jelölőtű a horgonyléc nyomására zárta a rugócsomagot és egyben ebben az állásban rögzítette is a jelölőtűt. A rugócsomag zárásával a kapcsolás létrejött. Ezek után a választórudat vissza lehetett állítani alapállapotba, ugyanis a jelölőtű annyira rugalmas volt, hogy visszaengedte a választórudat nyugalmi állapotba, miközben a jelölőtű rögzítve volt a rugócsomaghoz. Ez a rögzítés csak a kapcsolat bontásakor szűnt meg, ekkor a jelölőtű visszaállt alaphelyzetbe. A hat jelölőrúddal és a nyolc horgonyrúddal így egy 12x8-as kapcsolómátrixot tudott létrehozni, amihez a korábbi 96 jelfogó helyett csak 20 jelfogó kellett. Ez a megoldás hozta el a kellő gazdaságosságot és – igaz, csak jóval később – a crossbar rendszer sikerét. Később a 12x8-as mátrix helyett már 10x20-as rendszert használtak, ami 200 kapcsolható kontaktusnak felelt meg, de mindössze 30 jelfogóra volt szükség a működtetéséhez.

Gotthilf Betulander ezen a két említett szabadalmon kívül egyes források szerint százötven, más források szerint háromszáz, a telefóniával kapcsolatos szabadalmat mondhatott magáénak, tehát igencsak hozzájárult az automatikus telefonközpontok fejlesztéséhez a századforduló után. Gazdag életműve 69 évesen zárult le, 1941. október 20-án érte a halál.

Tevékenysége és az automata telefonközpontok teljesen új rendszertechnikai alapra tétele, a kapcsolatot felépítő rendszer és a kapcsolást megvalósító rendszer szétválasztása, a többfokozatú linkcsatlakozás bevezetése mind olyan új megoldás volt, mely forradalmasította a telefonközpontok elvi működését. Mindezen felül a korábbi mechanikus és motoros rendszerek helyett a tiszta jelfogós rendszerekre való áttéréssel gyorsabb és megbízhatóbb működést lehetett elérni. Nevének ismertsége sajnos messze nincs arányban az általa bevezetett korszerű rendszerelvekkel, pedig megérdemelné, hogy széles körben közismert feltalálóként tekintsünk rá.

 

dr. Bartolits István

 

Tagdíjfizetés részletei

--------------------------------------------------

Tagnyilvántartás - belépés

--------------------------------------------------

Technikatörténeti évfordulók

--------------------------------------------------

Legközelebbi események

EIVOK-22. Szakmai Fórum 2022.01.27. 16:50 - 2022.01.27. 19:00
24. Projektmenedzsment Fórum 2022.04.07. 8:00 - 2022.04.07. 18:00

Kiemelkedő támogatóink


   


  
Hírközlési Érdekegyeztető Tanács