Vissza

115 éve született az elektronikus televízió úttörője, Philo T. Farnsworth

A televízió feltalálása nem köthető egyetlen névhez, sok eltérő technológiájú kísérletből állt össze ez a folyamatot, de talán a legnagyobb lépést Philo Taylor Farnsworth kitartó munkája adta, aki az addig használt különböző mechanikus megoldások helyett a teljesen elektronikus képbontás és képalkotás irányába indult el. A 115 éve született amerikai feltalálóról emlékezünk most meg, bemutatva korántsem egyszerű életútját, a televíziózás fejlődésében betöltött szerepét és egyéb izgalmas találmányait.


Philo T. Farnsworth 1906. augusztus 19-én született az USA-ban, Utah állam Beaver nevű városkája közelében. Szülei a mormon közösséghez tartoztak és egy kis, apja által ácsolt faházban élték életüket. Philo volt a legidősebb az öt gyermekük közül és egyáltalán nem úgy indult az élete, mint akiből feltaláló lesz. 1918-ban költöztek át Idaho államba, ahol egy nagyobb farmon sikerült berendezkedniük. Az egy négyzetkilométeres farmon Philo számára újdonság volt, hogy egy generátor segítségével elektromos áramot is használtak a világításhoz és a farmon működő gépekhez. A számára teljesen új technikába hamar beletanult, s egy idő után már ő javította a generátort, sőt saját készítésű elektromotort is fabrikált, amihez maga készítette a tekercseléseket is. A farmépület padlásán nagy mennyiségű, elektromossággal foglalkozó szaklapra bukkant, szabadidejében ezeket tanulmányozta és a gyakorlatban is sok ötletet valósított meg közülük, így például anyja kézihajtású mosógépét is villamoshajtásúvá alakította.

Iskoláit is ebben a szellemben folytatta, Rigby-ben hamar kitűnt a fizika és a kémia tantárgyakban, miközben folyamatosan az új technikai megoldások érdekelték. Megmozgatta a fantáziáját a telefon is, hiszen hosszú ideig ez sem volt ismerős a számára. Rögtön azt vette a fejébe, hogy ha a hangot el lehet juttatni nagy távolságra, akkor jó lenne a mozgóképet is hasonló módon továbbítani. Talán láthatta Archibald Campbell Swinton 1911-es cikkét is a Nature folyóiratban az elektronikus képátvitel elvi alapjairól. A gyakorlati megvalósításra ki is gondolt egy megoldást, amit akkori fizikatanárával, Justin Tolman-nal osztott meg és kért tőle tanácsokat. Tolman ugyan nem volt járatos ebben a kérdésben, de figyelmesen végighallgatta tanítványa elképzeléseit és kezdte megérteni, hogy mire gondol Philo. Ez a kis történet ugyan szimpla anekdotának is tűnhet ebben a formájában, ami vagy igaz, vagy nem igaz, de majd látni fogjuk, hogy tizenöt-húsz évvel később mekkora jelentősége lett ennek a kis epizódnak.

1923-ban a család visszaköltözött Utah államba és Philo a Brigham Young High School-ban folytatta tanulmányait, de apja 1924 januárjában bekövetkezett korai halála megváltoztatta az életét. Ettől kezdve ő vált a család fenntartójává, miközben egyre többet foglalkozott a képátvitel gondolatával. Ez a kettősség határozta meg a lépéseit is: a Brigham Young High School befejezése után először jelentkezett az USA Tengerészeti Akadémiájára, mondván, hogy ez egy biztos karrier a család fenntartásához. Aztán végiggondolta, hogy ha sikerül szabadalmaztatnia a gondolatait, akkor azok így állami szabadalmak lesznek, márpedig ő saját ura akar maradni. Így aztán gyorsan kihátrált a hadseregből, amire az a törvényi pont adott lehetőséget számára, hogy apja halála miatt ő a családfenntartó. Visszatért hát a családhoz és beiratkozott a Brigham Young Egyetemre, ahol viszont az egyetem szabályzatára hivatkozva nem engedélyezték számára a magasabb szemeszterek hallgatását.

 Farnsworth ekkor más irányba indult és rádiós képesítést szerzett az egyetemi tanulmányai mellett. Közben persze folyamatosan foglalkozott a televízió gondolatával és egyre több elképzelését vetette papírra. Az egyetemen ismerkedett meg Elma „Pem” Gardnerrel, akivel közelebbi viszonyba is került. Elma bátyja, Cliff Gardner szintén érdeklődött a rádiózás és az elektronikai dolgok iránt, így hamar barátságot kötött Philo-val és hamarosan együtt nyitottak rádiós javítóműhelyt Salt Lake City-ben. Ez az üzlet azonban sikertelennek bizonyult, így Gardner visszatért Utah-ba. Farnsworth azonban talált egy olyan üzleti kapcsolatot, ahol lehetősége nyílt a gondolatai megvalósítására. Két filantróp üzletember, Leslie Gorrell és George Everson – ma úgy mondanánk, hogy két üzleti angyal – fantáziát látott Farnsworth elképzeléseiben és felajánlottak 6 ezer dollárt a megvalósításra.

Ezzel egy csapásra megváltozott Philo élete. 1926. május 27-én feleségül vette Pem-et, aki a leghűségesebb társa volt utána a fejlesztésekben, majd együtt utaztak Kaliforniába, Berkeley-be. Ott Farnsworth bérelt egy házat, kidolgozta az első két szabadalmát, majd egy elektronikus eszközökre szakosodott ügyvédi iroda segítségével be is nyújtotta azokat. Az első „Television system”, míg a második „Television receiver system” címmel került a Szabadalmi Hivatalba, s 17 illetve 14 igénypontot tartalmaztak. Az eredeti beadványokat Philo T. Farnsworth 1926. december 21-én írta alá, s 1927. január 7-én fogadta be azokat a Hivatal.

A szabadalmi bejelentések elkészülte után azonnal átköltöztek San Francisco-ba és a Green Street 202 szám alatti kibérelt kis műhelyben Farnsworth berendezte a laboratóriumát, s megkezdte a benyújtott elképzelése gyakorlati megvalósítását. Hamar kiderült azonban, hogy a Gorell és Everson által felajánlott összeg nagynak tűnt ugyan, de messze nem elég ahhoz, hogy létrejöhessen egy működő modell. Kezdeti eredményeket ugyan fel tudott mutatni, de ez még messze volt az elképzeléseitől. A két befektető közül George Everson hajlamos lett volna újabb összeggel támogatni a munkát, de egymaga nem merte eldönteni, hogy Farnsworth elképzelése valóban rendben van-e műszakilag is. Ezért felkérte egy mérnök ismerősét, a California Institute of Technology-n dolgozó dr. Mott Smith-t, hogy hallgassa meg Farnsworth elképzelését és mondjon róla őszinte véleményt.

Dr. Smith úgy tervezte, hogy fél órát szán a beszélgetésre, de végül is több mint öt órát töltött Philo-val, alaposan átbeszélve az elképzeléseit és megértve az új gondolatokat. Az alapos ismerkedést követően egyértelműen azt jelezte George Everson felé, hogy a megoldás életképes és teljesen újszerű, bár nem lesz egyszerű kivitelezni, de látja Farnsworth-ban azokat a képességeket, amik segíteni fogják a sikerét. Everson számára ennyi elég is volt: bár Philo egy éven keresztül havi 1000 dolláros támogatást kért, de George úgy döntött, 25 ezer dollárral száll be a folytatásba. Ekkora összeg azonban nem állt a rendelkezésére, így hát külső támogatót kellett szerezni a folyósításához. A csapat tehát kettéoszlott: Philo, Pem és Gorell Los Angelesben igyekeztek beszerezni a folytatáshoz szükséges anyagokat, eszközöket, míg Everson a finanszírozáson dolgozott. A San Francisco-i Croker National Banknál volt egy Jess McCargar nevű ismerőse, akivel már többször kötött ilyen jellegű üzleteket, azonban kiderült, hogy McCargar éppen megkezdte a szabadságát és hetekig nem is lesz elérhető. Ennyi ideje nem volt Eversonnak, így megkezdte tárgyalásait McCargar egyik segítőkésznek mutatkozó kollégájával, Mr. Fagannal. Mint utóbb kiderült, Fagant mindenki csak „Daddy” Faganként emlegette, mert a Crocker Bank egyik legkonzervatívabb pénzügyi szakembere volt. Amikor Everson előadta a vállalkozás célját és körvonalazta az elképzeléseket, Fagan reakciója az volt, hogy egy ilyen képtelen ötletet csak olyan befektető fog finanszírozni, aki megengedheti magának, hogy a teljes összeg elvesszen. Everson már el is könyvelte magában, hogy innen ugyan nem kap segítséget, de két nap múlva maga a bank tulajdonosa, William Henry Crocker jelentkezett Eversonnál azzal, hogy San Francisco legsikeresebb mérnök-vállalkozója, Roy Bishop hajlandó fogadni a fiatal feltalálót.

A találkozó létre is jött, de kis híján igen rövidre sikeredett. Bishop ugyan nem kételkedett abban, hogy az ötlet műszakilag megvalósítható, de kétségbe vonta Farnsworth üzleti képességeit a vállalkozás végigviteléhez. A feltaláló ezt meghallva azonnal döntött, megköszönte Bishop türelmét, hogy meghallgatta az elképzelését, sajnálatát fejezte ki, hogy a mérnök nem bízik a személyében és elindult az ajtó felé. Ilyen körülmények között nem látta értelmét a további tárgyalásnak.

Ez a büszke határozottság eredményt hozott: Bishop visszahívta és felajánlotta, hogy ha a keményfejű mérnöktársát, Harlan Honnt is meg tudja győzni, akkor meg fogják találni a finanszírozás módját. Honn fél órán belül megjelent és végighallgatva ismét Farnsworth elképzeléseit, majd feltéve néhány kérdést, kijelentette, hogy működőképesnek látja az ötletet. Alig két órával később Farnsworth úgy távozott a megbeszélésről, hogy biztos lehetett a munkája anyagi háttere felől. Néhány nappal később Eversonnal aláírták a Crocker National Bankban a szerződést, melynek feltételeit Philo szinte el sem olvasta, mert biztos volt a találmánya sikerében.

A Green Street 202-ben ettől kezdve nagyobb intenzitással folyt a munka, melynek eredményeként 1927. szeptember 7-re összeállt az első tesztelésre alkalmas berendezés, azaz a kép átalakításra szolgáló dissector tube és az azt újra látható képpé alakító image oscillite őspéldánya. Ez persze még nem adott élvezhető képet, mindössze arra volt alkalmas, hogy Farnsworth egy egyenes vonalat festett egy átlátszó üveglapra és ezt hol vízszintesen, hol függőlegesen tartotta a képbontó elé. A másik szobában ülő két társának pedig át kellett kiabálnia, mikor mit látnak. Pontosan tudták, hogy ez két dolgot jelent: egyrészt jó úton járnak, de még fejleszteni kell a berendezéseket, másrészt pedig ez a demonstráció még nem elégséges a Crocker Bank képviselőinek és Roy Bishopnak a megnyugtatására. Márpedig egyre gyakrabban érkeztek az érdeklődő, majd sürgető telefonok a fejlesztési munkák előrehaladtára vonatkozóan. Fel kellett tehát gyorsítani a fejlesztési munkákat a látványosabb eredmény érdekében. 1928 tavaszán már azt jelezte Roy Bishop, hogy a laboratórium a 16 hónapos működése alatt összesen 60 ezer (!) dollárt költött, tehát a szerződéses összeg több mint kétszeresét.

Ekkor történt, hogy az egyik kísérlet előtt Farnsworth rémülten vette észre, hogy a vevőkészülék képernyőjén füsthöz hasonló vonalak tekeregtek. Kétségbeesetten szaladt át a másik szobába, azt gondolván, hogy kigyulladt a berendezés. Mikor átért, meglepve látta, hogy mindössze a társa gyújtott rá egy cigarettára, s ennek a füstkarikái jelentek meg a végre elfogadható minőséget adó rendszeren. Ez már bemutatható eredményt jelentett, így megszervezték az első nagy bemutatót a Crocker Bank számára.

Erre 1928 májusában került sor, amikor a bank néhány vezetője és Roy Bishop meglátogatták a Green Street 202-t, hogy részt vegyenek a bemutatón. Farnsworth ezúttal nem geometriai ábrákat, hanem egy „$” jelet továbbított a vevőkészülék felé. Ezt követte a bemutató különböző ábrák segítségével. A demonstrációnak óriási volt a sikere, többek között azért is, mert 16 hónap után erősen megfogyatkozott a befektetők sikerbe vetett hite, amit most egyszerre kaptak vissza. Elsőként Roy Bishop gratulált Philonak és rögtön bejelentette, máris megteszi az első lépéseket a találmány eladása érdekében.

Farnsworth erről persze hallani sem akart, de tudta, hogy csak üzleti érvekkel tudja megváltoztatni a hirtelen jött döntést. Egyetértett tehát azzal, hogy a találmány eladása nagy bevételt hozna, de megcsillantotta, hogy sokkal többet lehetne kihozni belőle, ha folytatná a munkát és szabadalmak sorával fednék le az új találmányt. Ezzel ugyanis megkerülhetetlen lenne a befektetői kör a gyártók részéről és ebből sokkal nagyobb bevétel származna, ráadásul folyamatosan jönnének a bevételek és nem egyszeri alkalommal. Ez az érv hatott, Roy Bishop tovább finanszírozta a fejlesztéseket, de Farnsworth igazi célja ezzel az volt, hogy a maga ura maradhasson. Ő már látta a televízió igazi jövőjét és nem akarta ezt aprópénzre váltani.

Mások is megsejtették azonban, hogy valami történik a Green Street 202-ben. A Radio Corporation of America, azaz az RCA igen széles szabadalmi portfolióval rendelkezett a rádiózás terén és vezetőjének, David Sarnoffnak az volt a stratégiája, hogy minden szabadalmat megszerzett valahogy az RCA részére, akár a személy, akár a szabadalom megvásárlásával. Pontosan azt gondolta, amit Farnsworth mondott a Crocker Bank képviselőinek, csak ő mindezt meg is valósította a rádió tekintetében. Érthetően a következő állomás a számára is a televízió volt, amit akkor még csak mechanikai képbontóval, leginkább a Nipkow által kifejlesztett Nipkow-tárcsás megoldással tudtak megvalósítani. Megkezdte tehát a televízióval kapcsolatos szabadalmak „begyűjtését”, aminek az első eredménye az volt, hogy az 1923-ban szabadalmat benyújtó orosz emigránst, Vlagyimir K. Zworykint, aki a Westinghouse mérnöke volt, áthozta az RCA-hoz. Ez nem is volt nehéz, mert a Westinghouse – látva, hogy Zworykin képtelen tökéletesíteni a berendezését – leállította a televízióval kapcsolatos kutatómunkát.

Sarnoff látóterébe azonban ekkor már Farnsworth is bekerült, de úgy gondolta, többet tudhat meg a Green Street titkaiból, ha nem ő látogatja meg a feltalálót. Rávette hát Zworykint, hogy mielőtt még átigazol az RCA-hoz, keresse fel Farnsworth-öt és fürkéssze ki, min is dolgozik valójában. Arra is megkérte Zworykint, hogy ne említse sem őt, sem az RCA-t a feltalálónak. Sarnoff ugyanis attól félt – nem is alaptalanul – hogy ha az RCA neve előkerül, akkor Farnsworth sokkal kevésbé lesz nyitott a megoldásai bemutatásában. Zworykin a feladatot nagyon is szívesen vállalta, mert nem boldogult a saját elképzeléseinek a megvalósításával és még mindig mechanikus képbontót volt kénytelen használni. Abban reménykedett, hogy ki tudja figyelni, hogyan tudná a saját, 1923-ban illetve 1925-ben szabadalmaztatott rendszerét valóban használható eszközzé fejleszteni.

Farnsworth mindenkit nagyon szívesen fogadott, aki a találmánya iránt érdeklődött, különösen, ha a szabadalmi licenc megvásárlása is szóba került a látogatás alatt. Zworykin így 1930 kora tavaszán három napot töltött a Green Street 202-ben, s ez alatt teljesen megismerkedett Farnsworth képbontójával, amire neki a legnagyobb szüksége volt. A látogatás végén azonban Zworykin már egy szót sem szólt a szabadalmi licencről és távozása után Farnsworth már arról panaszkodott feleségének, hogy lehet, hogy többet mondott el a kutatásaiból, mint amennyit kellett volna.

Áprilisban újabb váratlan látogatója volt a Green Street 202-nek, ez alkalommal Farnsworth éppen a Bell Laborban tárgyalt egy erős fotoelektromos tulajdonságokat mutató céziumelem megszerzésének a reményében, így George Eversont érte a meglepetés, mert a látogató maga David Sarnoff volt. Röviden közölte, hogy azért jött, hogy megnézze Farnsworth találmányát. Amikor Everson bekapcsolta a berendezést, akkor Sarnoff rádöbbent, hogy Zworykin nem túlzott a beszámolójában, a közvetített kép sokkal jobb volt, mint amit ő valaha is látott. Sarnoff azonnal ajánlatot tett az egész cég megvételére százezer dolláros áron azzal a feltétellel, hogy a továbbiakban az RCA részére végzi a kutatásait. Everson azonban közölte, hogy a cég ilyen feltételek mellett nem eladó. „Úgy is jó, amúgy sincs itt olyasmi, amire szükségünk lenne” – válaszolta Sarnoff és kiviharzott a laborból. Everson még egy óra múlva is azon törte a fejét, ugyan miért ajánlott akkor százezer dollárt egy olyan cégért, amiben számára semmi értékes sincs.

1930. augusztus 26-án Farnsworth szabadalmi beadványait elfogadták és ezzel új szintet lépett a cég, ettől kezdve már élő szabadalma volt a készülő berendezésre. Ez volt az első olyan elektronikus képbontóval rendelkező rendszer, mely a gyakorlatban is működött. Mégsem ez lett a hosszú távú megoldás, mert azt közben 1929-ben Tihanyi Kálmán Ikonoszkóp néven szabadalmaztatta, de a Farnsworth-féle „dissector tube”, majd a továbbfejlesztett változata, az „image dissector” mégis forradalmi lépés volt a mechanikus képbontáshoz viszonyítva.

Farnsworth a képbontásra és a kép visszaállítására egyaránt vákuumcsövet használt, azonban ebben nem egy elektronsugár tapogatta le a képet, mint a korszerűbb megoldásban, hanem magát a teljes elektronképet mozgatta egy nyílás előtt, s így került felbontásra a továbbítandó kép. Hogy az elvet megérthessük, nézzük meg részletesen a Farnsworth-féle képbontó működését.

A vákuumcső elülső falán egy áttetsző, céziumoxiddal bevont katódfelület található, míg a cső másik végénél helyezkedik el az anód, mely mögött – az anód középpontjában – egy kerek nyílás van. A továbbítandó képet a katódra kell leképezni, aminek következtében létrejön egy elektronkép. Ezt az elektronképet a katódcső körül elhelyezett T1 tekercs térereje – elektronlencse – képezi le az anódra. Az anód közepénél lévő nyíláson kilépő elektronok a kép egyetlen, megfelelő méretű pontjának a fényességéről adnak információt.

Ha most a katódcsövet körbevesszük két másik, egymásra merőleges mágneses mezőt létrehozó tekerccsel, akkor ezekkel a T1 tekercs által létrehozott elektronképet vízszintes, illetve függőleges irányban tudjuk mozgatni. Ha a képet megfelelően mozgatjuk a T2 és T3 tekerccsel, akkor az anódon lévő nyílás – anélkül, hogy megmozdulna – végigtapogatja a képet és a kilépő elektronfolyam már a felbontott kép egyes képpontjai fényességének megfelelően lesz erősebb vagy gyengébb. A fenti módszerrel maga a képbontás megoldott, de a kilépő elektronok száma igen alacsony, nem alkalmas jó minőségű továbbításra. Ennek megoldására dolgozta ki Farnsworth az elektronsokszorozót.

Az elektronsokszorozóba az anód nyílásán kilépő elektronmennyiség lép be. A sokszorozóban két kör alakú katódlemez található, melyek belső felülete céziumoxiddal van bevonva. A két katód közötti teret egy hengeres anódlemez veszi körül. Az egyik katódlemez közepén kis nyílás található, hogy az erősítendő elektronfolyam be tudjon lépni az erősítést megvalósító térbe.

Az elektronsokszorozó működési elve az, hogy a belépő elektronfolyam a céziumoxiddal bevont E1 katódból másodlagos szekunder elektronokat léptet ki. Ha az így megtöbbszörözött elektronmennyiség a mások, E2 katódba csapódik be, ott is szekunder elektronokat léptet ki, a többszöröződés megismétlődik. Ha ezt a folyamatot igen sokszor megismételjük, akkor – mivel az anód ennek az elektronáramnak a jó részét magához vonzza – jelentősen erősebb jelet tudunk az anódról levenni, mint ami a sokszorozóba belépett.

Igen ám, de hogyan érjük el, hogy az elektronok ide-oda röpködjenek az E1 és E2 katód között, miközben becsülettel sokasodnak? A válasz kézenfekvő: állandóan meg kell változtatni a két katód egymáshoz és az anódhoz viszonyított potenciálját. Olyan ez, mint amikor egy deszkán fémgolyót egyensúlyozunk: ha gyorsan döntjük jobbra-balra a deszkát, a golyó ide-oda gurul, de nem tud leesni. Az elektronsokszorozó esetében a deszka helyett az elektromos erőteret kell ide-oda mozgatni, erre pedig Farnsworth egy 50 MHz-es oszcillátort használt. Ahhoz, hogy az elektronok a két katódlemezre merőlegesen mozogjanak, az egész rendszert egy T4 tekerccsel vette körbe, melynek mágneses tere irányban tartotta az elektronokat. Ezzel a módszerrel sokszorosára lehet növelni az elektronmennyiséget, mindig a belépő elektronmennyiséggel arányosan.

Természetesen az elektronsokszorozás elvét szintén szabadalommal fedte le Farnsworth, így gondoskodva arról, hogy az elektronikus televízió elvét ne lehessen kijátszani.

Az RCA azonban nem nyugodott bele, hogy nem sikerült megszerezni az elektronikus televízió szabadalmát – ezért ha megvenni nem sikerült, megpróbálták jogi úton rendezni a problémát. Zworykin az 1923-as szabadalmára hivatkozva elsőbbségi pert indított Farnsworth ellen, amelynek a tárgya az 1927. január 7-én befogadott szabadalmának a 15. igénypontja volt. Az igénypont lényege a következő volt:

  • Televízió készülék, melyet olyan elrendezés jellemez, amely optikai képből elektromos képet alakít ki, és eszközzel rendelkezik az elektromos kép minden egyes képrészletnek letapogatására, s melyet továbbá az jellemez, hogy az elektromos kép egyes letapogatott részletei intenzitásának megfelelő elektromos energiát állít elő.

Zworikin célja a perben az volt, hogy bebizonyítsa, 1923-as szabadalma már tartalmazta azt az elvet, amit ez az igénypont kifejez. A szabadalmi vizsgálatokban és a bizonyítások során Philo-t egy fiatal, de nagyon alapos ügyvéd, Donald K. Lippincott képviselte, akinek mérnöki vénája is volt a jogi ismeretek mellett. Az eljárásban Farnsworth-szel együtt arra törekedtek, hogy igazolják, a feltaláló már 1923 előtt megfogalmazta a 15. igénypontban jellemzett berendezést. A bizonyítások során egészen odáig jutottak, hogy felkeresték Farnsworth hajdani tanárát, Justin Tolmant, aki még egészen jól emlékezett tanítványa 1922-es elképzelésére, sőt egy vázlatot is tudott rajzolni róla, mely nagyon hasonlított Farnsworth képbontójához. Ennek a tanúskodásnak az elfogadása mindent eldöntött volna Farnsworth javára, azonban a per máshogy alakult. A végső döntés napján, 1934. április 24-én a bíró bejelentette, hogy Farnsworth 1922-es elsőbbségi dátumát nem fogadja el. Ugyanakkor azonban egy több, mint negyven oldalas indoklás keretében azt is kimondta a bíróság, hogy Zworykin 1923-as szabadalma nem fedi Farnsworth 15. igénypontját annak ellenére, hogy Zworykin tanúkkal igyekezett meggyőzni a bíróságot ennek ellenkezőjéről. Így végül is Zworykin lett a szabadalmi per vesztese. Az RCA azért annyit elért a perrel, hogy a bíróság tizenhat hónapnyi lehetőséget hagyott a fellebbezésre, amit a cég az utolsó napig kihasznált, s csak az időtartam lejárta előtti napon adták be a fellebbezést. Természetesen a fellebbezés sikertelen volt, azonban ezzel a közel másfél éves huzavonával sikerült Farnsworth munkáját jelentősen hátráltatni.

Farnsworth a hosszadalmas pereskedés után a philadelphiai Philco cégnél helyezkedett el, de hamar rájött, hogy a cégnek nem fér be az elképzeléseibe a szabadalmainak a megvétele. 1934-ben Európában is járt és együttműködési szerződést kötött a német Goetz-Bosch-Fernseh céggel, ennek következtében az 1936-os berlini olimpián már több Farnsworth elvein alapuló kamera is működött. 1938-ban megalapította a Farnsworth Television and Radio Corporation céget Fort Wayne-ben, Indiana államban. Az RCA kezdte belátni, hogy nem fogja tudni Philo szabadalmait megkerülni, így 1939 szeptemberében egy többéves licencszerződést kötött a feltalálóval 1 millió dolláros áron. Ezt már Farnsworth is méltányosnak találta és így az RCA számára megnyílt az út a kamerák gyártása és értékesítése számára. A végső megállapodást 1939 decemberében írták alá, de az „ünnepélyes” eseményen sem David Sarnoff, sem Philo Farnsworth nem volt jelen, mindkét oldal csak az ügyvédjeivel képviseltette magát. Valahogy mégis belejátszottak az érzelmek és a büszkeség ebbe a kikényszerített lépésbe.

A Farnsworth Television and Radio Corporation 1951-ig működött független cégként, ekkor vásárolta meg az International Telephone and Telegraph (ITT). Farnsworth számára Fort Wayne-ben egy külön kutatólaboratóriumot létesítettek, amit csak „barlang” néven emlegettek a szakemberek. Itt teljesedett ki a feltaláló élete, mert itt riasztórendszerektől kezdve a tengeralattjárók észlelésére alkalmas eszközökön át egészen a radarig és az infravörös távcsőig számos találmánnyal gazdagította a technikai arzenált, természetesen mindezeket gondosan szabadalom formájában is lefedve. Élete végéig több mint 300 szabadalom tulajdonosa volt, ahogy ez felesége gondos összeállításaiból, visszaemlékezéseiből kiderül.

Az ITT egy igen izgalmas, de a tevékenységétől távolabbi kutatást is finanszírozott Farnsworth számára, aki egy nukleáris fúziós cső kimunkálásán is fáradozott a stábjával. Egész szép eredményeket sikerült elérnie, bár magát a fúziót csak 30 másodpercig sikerült fenntartania, de a manapság házi készítésű fúziós reaktorok alapját ma is a Farnsworth-Hirsch-féle modell jelenti. Természetesen ez sem maradt szabadalmi védettség nélkül, ezt 1966. május 13-án, 60 éves korában adta be és 1968-ban el is fogadta a Szabadalmi Hivatal.

Közben azonban változtak az idők és 1965 decemberében az ITT igazgatótanácsa úgy döntött, hogy nem finanszírozza tovább Farnsworth kutatásait és az ezzel foglalkozó laboratóriumot el kell adni. Az ITT akkori elnöke, Harold Geenen csak annyit tudott elérni, hogy az 1966-os évre még megszavazták a finanszírozást, ezért is kellett Philo-nak már abban az évben elrendeznie a szabadalmi beadványát.

Ezek a hírek azonban nagyon megviselték a feltalálót, aki ennek hatására egészségileg is visszaesett. 1967 tavaszán a családjával vissza is költözött Utah-ba, ahol a Birgham Young University laboratóriumában folytathatta a munkáját, igaz csak töredék finanszírozásból. Még megalapította a Philo T. Farnsworth Associates (PTFA) társaságot és ide igyekezett az ITT által megszüntetett „barlang” munkatársait átcsalogatni. A cég sikeresen összeállt, 1968-ban még a NASA-val is sikerült szerződést kötniük egyes fejlesztésekre, azonban a pénzügyi alapok nem voltak elegendőek a kutatások finanszírozására. 1970-ben Farnsworth kénytelen volt eladni az ITT részvényeit és pénzre váltani az életbiztosítását, hogy finanszírozza a PTFA-t, ami végül nem sikerült. A bankok sem nyújtottak segítséget és az adókat sem tudta a cég fizetni, így 1971 januárjában a kormányzati szervek lezárták a laboratóriumot. Farnsworth egyet tehetett: feloszlatta a PTFA-t.

Ez a kudarc azonban véglegesen megviselte, nem látván kiutat, az alkohol felé fordult, majd egy komolyabb tüdőgyulladásban 1971. március 11-én Salt Lake City-ben lévő otthonában elhunyt.

Életművét a felesége, Elma „Pem” Gardner gondozta tovább ugyanazzal a figyelmességgel, amivel Philo-t is végig segítette életútján. Pem 35 évvel élte túl Philo-t, 2006. május 27-én halt meg 98 éves korában, de addig a feltaláló teljes hagyatékát feldolgozta, elrendezte és több könyvet is írt a közösen eltöltött időszakukról és magáról Farnsworth-ről is.

dr. Bartolits István

 

 

Tagdíjfizetés részletei

--------------------------------------------------

Tagnyilvántartás - belépés

--------------------------------------------------

Technikatörténeti évfordulók

--------------------------------------------------

Kiemelkedő támogatóink