A némafilm 1895-ös megjelenése óta sokan próbálkoztak hangot varázsolni a látottak mellé, azonban a legtöbb fejlesztés alatta maradt annak minőségnek, amit a nézők elvártak egy hangosítástól, így hosszú ideig maradt a zongorakiséret vagy más, a filmmel csak laza összefüggésben lévő zenekíséret. Ezt sikerült 1925-ben a Warner Bros. stúdiónak a Vitaphone rendszerrel feloldania. A sikeres fejlesztéssel kezdett visszafordíthatatlanul elterjedni a hangosfilm, hamarosan kiszorítva a némafilmeket.

Az előzmények

1895. december 28-án Párizsban, a Grand Caféban a Lumière fivérek bemutatták az első némafilmet, s ezzel megszületett a filmipar, amely hamarosan jelentős tényezővé nőtte ki magát. A közönség ámulattal nézte a mozgófilmeket, melyeket először csak színházi előadások szünetében játszottak le, majd hamarosan megjelentek a nickelodeon névre hallgató olcsó mozitermek, ahol az ötcentes jegyért (az ötcentest nevezték nickel-nek) lehetett megnézni a 10-20 perces némafilmeket. A vetítések hamar népszerűek lettek, de a mozgókép mellé hiányzott a hang, ami így behatárolta a filmek kifejezésmódját. Éppen ezért sokan próbálkoztak a mozgófilmmel szinkronban futó hang (színészi szöveg, párbeszéd, zene, zörejek, zajok stb.) rögzítésén és visszajátszásán.

Thomas A. Edison, aki sok találmánya között a fonográf megalkotója és a kinetoszkóp társfejlesztője volt, szintén foglalkozott a mozgófilmkészítéssel és a vetített filmek hangosításával. Az ő megoldása hengereken rögzített és a filmszalaggal mechanikusan szinkronizált hanganyagot használt, a megoldás azonban elég kezdetleges volt.

A francia Léon Gaumont 1903-ban szabadalmaztatta a Cronophone nevű rendszerét, mely a hanglemezre felvett hanganyagot játszotta a vetített film alá, de ennek a kezelése is igen összetett volt, így nem ért el átütő sikert.

Egy másik megoldásban hitt Eugene Lauste francia születésű, de Londonban élő feltaláló, aki 1907-ben szabadalmaztatta a filmszalagra történő hangrögzítési eljárását. A szabadalom a British Patent 18057 számon került kiadásra. Lauste már 35 mm-es filmre vette fel a hangsávot, ami így valóban szinkronban volt a képanyaggal, azonban a minősége ennek sem volt élvezhető.

Ezen az úton indult el Lee de Forest, az audioncső feltalálója is, aki szintén foglalkozott filmvetítő rendszerekkel és a mozgófilm hangosításával. 1919-ben szabadalmaztatta a Phonofilm rendszerét, ami szintén a filmszalagra rögzítette a mikrofon által felvett hangokat. Ugyanezt igyekezett megvalósítani Mihály Dénes is, aki a Projectophone nevű rendszert dolgozta ki a 35 mm-es film szélére felvett hanganyag használatával.

1922-ben három német mérnök – Hans Vogt, Joseph Massole és Josef Engl – Tri‑Ergon néven mutatott be Berlinben hangosfilm-rendszert, ők a 35 mm-es film helyett 42 mm-es nyersanyagot használtak és a 7 mm-es hangsávra vitték fel a speciális mikrofonnal felvett hangjeleket. Ehhez külön elkészítették 35 mm-es filmre a felvételeket és külön a 7 mm-es hangsávot, majd a kettőt összemásolták a 42 mm-es filmre. A lejátszásnál a vetítőt kiegészítették egy lendkerékkel az egyenletesebb fordulatszám és a hangsáv simább lejátszhatósága érdekében. A lejátszása persze a meglévő filmvetítők átalakítását is maga után vonta, ami miatt a mozitulajdonosok húzódoztak a használatától. Európa erre a rendszerre próbált átállni, de a nagy amerikai filmstúdiók továbbra sem vezették be egyik hangrendszert sem azok hiányosságai, minőségi problémái miatt. A magyar származású – Tolcsván, Fried Vilmos néven született – William Fox ugyan 50 ezer dollárért megvette a Tri-Ergon szabadalmát és megpróbálta bevezetni az USA-ban, de nem ért el különösebb sikert.

Ahhoz, hogy a hangosfilm végül teret nyerjen, egy feltörekvő filmstúdió, a Warner Bros. Corporation merész lépése kellett, akik Vitaphone néven a Western Electric-kel közös céget alapítottak a jó minőségű hangosfilm bevezetésére.

 

A Warner Bros. filmstúdió létrejötte

1889-ben egy zsidó-lengyel család emigrált Krasnosielc-ből az USA-ba, Baltimore-ba. A Wonsal családnak akkor három fiúgyermeke volt, Szmoel, Hirsz és Aaron. Mint a legtöbb emigráns család, a nevüket anglicizálták és Warner néven vitték tovább a családfát. Közben megszületett a negyedik fiúgyermek is, így tehát Harry, Albert, Sam és Jack Warner volt a négy testvér. A három nagyobbik testvér 1903-ban kezdett el a filmiparral foglalkozni, Pennsylvániában és Ohio-ban kezdtek el filmeket vetíteni, majd forgalmazási tevékenységet is folytattak. 1920 körül már filmforgatásba is kezdtek, ehhez Hollywoodban, a Sunset Boulevard-on rendeztek be egy stúdiót. 1923. április 4-én pedig formálisan is létrehozták a Warners Bros. Pictures, Incorporated céget. A négy fivér megosztozott a főbb tisztségeken: Harry Warner lett a cég elnöke, Albert, Sam és Jack pedig a forgalmazásért és a gyártásért feleltek.

Ebben az időszakban már erős verseny folyt a filmiparban, nem volt könnyű a három nagy filmstúdió – a First National Pictures, a Paramount Pictures és a Metro-Goldwyn-Mayer – mellett betörni a piacra. Bár a Warner Bros. a Rin-Tin-Tin kutyasorozattal sikereket ért el, majd Ernst Lubitsch rendezésében rögtön egy újabb sikeres filmet, a The Marriage Circle című némafilmet vittek vászonra, a cég mégis erősen veszteséges lett. John Barrymore színész hosszú távú szerződtetésével igyekeztek a veszteséget mérsékelni, a Beau Brummel és a The Sea Beast (a Moby Dick első, némafilmes változata) hatalmas sikere ellenére is 1926 elejére már több, mint 333 ezer dollár volt a vesztesége a Warner Bros. vállalkozásnak.

 

A Vitaphone kifejlesztése

Nyilvánvaló volt, hogy valami teljesen újat kell kitalálni a nagy filmstúdiók elleni versenyben, amivel fel lehet kapaszkodni a siker emelkedőjére. Sam Warner már többször javasolta Harry Warnernek, hogy a hangosfilmmel lehetne elévágni a többi hollywoodi filmstúdiónak, azonban Harry is azon a véleményen volt, hogy ennek nincs kellően kiforrott technológiája. Sam azonban – látva a veszteségek növekedését – 1925 elején egy teljesen új gondolattal állt elő: ha nincs kiforrott technológia, akkor csinálják meg. Ehhez a Warner Bros. társként a Western Electric-et választotta és közösen létrehozták – most már Harry beleegyezésével – a Vitaphone céget a kiforrott technológia megalkotására. A Western Electric-nek már voltak zártkörű bemutatói hanglemez alapú hangosítás terén és egyértelmű volt, hogy ezzel valóban el lehet érni az áttörést, ha sikerül szinkronizálni a vetítőgéppel a rendszert. Az 1925 legelején megalakult céget még az év áprilisában a Warner Brothers teljes egészében kivásárolta és megkezdődött a Vitaphone vetítőrendszer kidolgozása, melynek a lényege az volt, hogy a filmtovábbítást és a hangot adó lemezjátszó meghajtását egy közös motorról és egy hajtótengelyről valósították meg, ezzel biztosítva a teljes szinkronizációt. A vetítő 1000 lábnyi filmet tudott lejátszani, percenként 90 lábnyi sebességgel, ez 11 perces folyamatos mozgófilmet jelentett. A Vitaphone 16 inch (40,6 cm) átmérőjű lemezt tudott lejátszani, 33,33 fordulatos percenkénti sebességgel, így akár három mozgófilm hanganyaga is elfért egy lemezen. 1925-ben sikeresen elkészültek az első prototípusok és működőképesnek bizonyultak. Most már csak az volt hátra, hogy gyártsanak néhány hangosfilmet, ami meggyőzi a közönséget a magas minőségről és a nagyobb élvezetről.

 

Az első hangosfilmek megjelenése

Az első hangosfilm kiválasztását egyértelműen a hangzás élménye determinálta. A Don Juan-t vitték filmre John Barrymore címszereplésével. Igazából még ez a film is némafilm jellegű volt abban az értelemben, hogy nem voltak benne párbeszédek, viszont a mai értelemben is teljes időtartamú, 112 perces (!) filmet végig szinkronizált zenei betétek és bejátszott hangeffektusok kísérték, tehát már közel teljes volt a hangélmény. A Lord Byron 1821-es epikus költeményét feldolgozó film bemutatásához Harry Warner megvette a New York City-ben működő Piccadilly Theatert és átnevezte Warner Theaterré.

A film végül 1926-ra készült el és a bemutatójára 1926. augusztus 6-án került sor, természetesen a Warner Theaterben tartották a vetítést, ahol már kész hangosítórendszer várta a bemutatót. Az érdeklődés óriási volt, hosszú ideig özönlöttek az emberek a meghirdetett vetítésekre, egyértelművé vált, hogy Sam Warner jól érezte meg az igényt és Harry Warner minden lehetőséget kihasznált, hogy a bemutató jól sikerüljön. A Don Juan összköltsége 546 ezer dollár volt, tehát jóval nagyobb lett a veszteség, azonban a bevételi oldalon magas kasszasikert értek el: az USA-ban 1 258 ezer dolláros, a világ többi részén pedig 435 ezer dolláros bevételt könyvelhetett el a Don Juan.

A következő film, ami már párbeszédeket is tartalmazott és teljes mértékben hangosfilmként volt élvezhető, 1927-ben került a mozikba, a címe The Jazz Singer, azaz A jazzénekes volt és még nagyobb nyereséget hozott a Warner Brothers-nek. Ezzel a filmmel véglegesen eldőlt, hogy a némafilm korszaknak harminc év után vége szakadt és megkezdődött a hangosfilmek korszaka.

Természetesen a Vitaphone, mint nyertes technika nem sokáig időzött a mozikban, mint tudjuk, a hosszútávú megoldás mégis a 35 mm-es film szélére rögzített hangsáv lett, azonban erre még egy jó pár évet várni kellett. Az viszont tény, hogy az 1925-ben kifejlesztett Vitaphone hozta meg az igazi sikert a hangosfilmek területén.

 

dr. Bartolits István