Horváth László, gyémántdiplomás, okleveles villamosmérnök - aki több mint 40 éven át, különböző vezető beosztásokban szolgálta a táv- és hírközlést - életének 85-ik évében, 2015. augusztus 18-án elhunyt. Hamvasztás utáni búcsúztatása 2015. szeptember 16-án, 15 órakor lesz a Fiumei úti sírkert szóró parcellájában.

Horváth László emlékére

Horváth László 1931-ben született Budapesten, vasúti alkalmazotti családban. 1949-ben érettségizett a budai cisztercita gimnáziumban. Büszke volt iskolájára, sok ott szerzett ismeret, emberi érték és viselkedésmód végigkísérte az életét és utalt a minőségi alma materra.
Az 1949/50. tanév I. felétől az 1952/53. tanév II. felének végéig a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki kar gyengeáramú tagozatának rendes hallgatója volt. Végbizonyítványát 59. 1952/53. számon 1953. szeptember 15-én kapta meg. Távíró jelfogó vizsgáló berendezés tárgyú diplomatervét 1954. december 23-án jeles eredménnyel védte meg a megtervezett berendezés működő prototípusának bemutatásával. 1954. december 27-én megkapta 51/1953-54. számú villamosmérnöki oklevelét. 1955. elején üzemmérnökként állt munkába a posta Központi Távíró Hivatalánál. A diplomatervet jelentő távíró torzításmérő és jelfogó vizsgáló berendezés prototípusa a későbbi munkahelyén készült, az elektronikai részt saját maga, míg a mechanikai részt a Távírda javító műhelye készítette. A berendezésnek a későbbiekben több példánya is elkészült és „Horváth-féle torzításmérő" néven sok évig volt használatban.

A távíró készülékek, interfészek és a távíró jelátvitel alapos ismerete már pályája legelején olyan lehetőséget kínáltak a számára, ami messze túlmutatott a távíráson, ugyanis az első hazai számítógép kifejlesztésében szükség volt a gép adatbeviteli és adatkiviteli feladatai megoldásában közreműködni képes szakemberre. Emiatt meghívást kapott és részt vett a Magyar Tudományos Akadémia Kibernetikai Kutatócsoportja (KKCS) munkájában. A KKCS-t 1956-ban hozták létre azzal a céllal, hogy megépítsék az első hazai számítógépet, megértsék és megtanulják a működését és elindítsák a számítástechnika elterjesztésének és szakemberek képzésének a folyamatát. Az első hazai tárolt programvezérelt, digitális, elektronikus számítógép, az M-3 1959-re készült el. Az input/output vezérlés fejlesztésének a felügyeleti munkáit részben Horváth László irányította. Jól hasznosultak a távgépírós ismeretei, mert az adatbevitel papír lyukszalaggal, kezdetben a távgépíró elektromechanikus lyukszalag olvasójával, majd később egy fotodiódás olvasóval történt. Kiviteli eszköznek a távírós gyakorlatban már használt távgépíró készüléket használtak. A fejlesztési munka során nevelődött ki a hazai számítástechnika egy korszakát meghatározó derékhada – ehhez a közösséghez tartozás Horváth László későbbi szakmai pályafutását is alapjaiban befolyásolta. Bár mindvégig távírósnak mondta magát, és meghatározó szerepe volt Magyarországnak az akkori egyetlen automatikus kapcsolású világhálózatban, a telex hálózatban rejlő szolgáltatási lehetőségei maximális kiaknázásában, a figyelme – éppen a KKCS-ban szerzett tapasztalatok alapján – egy új terület, a számítógépek közti adatátvitel felé fordult.

1962-ben a Posta Központi Távíró Hivatal (PKTH) főmérnöke lett.

1964-ben részt vett a hazai adatátviteli fejlesztések megalapozásában mérföldkövet jelentő, Londont, Amszterdamot és Párizst érintő tanulmányúton, melynek során a fejlett országokban az adatátvitellel foglalkozó postavállalatokat és gyártókat látogattak meg.

Mivel tevékenysége érdemben túllépett a PKTH keretein, 1965-től 14 éven keresztül a Postavezérigazgatóság távlati fejlesztési osztályán dolgozott. Vezérigazgatósági távlati fejlesztőként új lehetőségek nyíltak meg előtte. 1967-ben 6 hetes ösztöndíjas ismeretszerzésben volt lehetősége Olaszországban az Olivettinél, majd 1968-ban svédországi ösztöndíjas úton vett részt. Az olaszországi tanulmányutat természetesen a Trabantjával tette meg – a kort oly jól jellemző „gépjármű" iránti szenvedélyes elkötelezettsége széles körben ismert volt, azt büszkén vállalta és egymást követő 7 Trabantot koptatott el, amúgy távírós módra. Ez azt jelentette, hogy – megállapítása szerint - a Trabant természetének a gázpedál kétállapotú használata, azaz az alapjárat és a padlógáz felel meg, az állapotok megfelelő alkalmazásával. Éppen soros kedvenc járművével külföldi KGST értekezletre is elutazott, akár többedmagával is.

Az ITU jogelődje, a CCITT az 1965-1968 közti tanulmányi periódusban indította el az adatátvitel nemzetközi ajánlásrendszere kidolgozásának az előkészítését a Study Group Special A (Data transmission) Tanulmányi Bizottság keretei között. Távlati fejlesztőként, az addigra megszerzett számítógépfejlesztési és adatátviteli ismereteire, valamint kiváló angol nyelvtudására alapozottan Horváth László kapott lehetőséget arra, hogy a munkában a Postát képviselje. Az adatátviteli eszközök tömeggyártását és a közcélú szolgáltatások bevezetését megalapozó V. sorozatú ajánlások a Special A Tanulmányi Bizottság 1969-1972 közti tanulmányi periódusban elért szabványosítási eredményeit összegező, 1973-as kiadású CCITT Zöld Könyvben jelentek meg. Az első tanulmányi periódusban még egyedül, majd a 1970-től kezdődően a PKI munkatársával együtt képviselték a postát a CCITT-ben. Mivel időközben a PKI-ban, majd a PKTH-ban kiépült az adatátvitel szakértői bázisa, Horváth László folyamatosan bevezette őket a CCITT munkájába és a Special A –t az 1973-1976-os tanulmányi periódustól kezdődően felváltó Study Group VII (New networks for data transmission) munkájában már csak esetileg vett részt.

A Budapesti Műszaki Egyetem Mérnöki Továbbképző Intézete 1967-ben adta ki a Horváth – Gordos – Varga: Adatátvitel című kéziratot, amelyben az adatátviteli rendszerek és berendezések fejezet szerzője volt. Az 1968-69-es tanévben a BME-n szervezett első átviteltechnikai szakmérnöki szakon – másokkal megosztva – oktatta az adatátvitel tantárgyat. Ezt követően évekig tagja volt az Állami Vizsgabizottságnak. Kézikönyvek, mint a"Pattantyús" és a Távközlési Kézikönyv társszerzője, távközlési kiadványok lektora volt.

Mindezeknek a tevékenységeknek a logikájába illeszkedett, hogy amikor 1967-ben, a szovjet miniszterelnök arra hívta fel levélben a társországok kormányait, hogy a körülményes KGSTcsatornák helyett egy új, hatékonyabb nemzetközi együttműködés keretében fejlesszék ki a „béketábor" saját számítástechnikai eszközparkját, a hazai felelősök már 1967-ben bevonták Horváth Lászlót a nemzetközi előkészítő munkába. Az Egységes Számítógép Rendszer (ESZR) szervezeteinek 1968. évi felállásától kezdődően 1980-ig rendszeres résztvevője volt az ESZR C.7, az adatátvitelért, majd a számítógéphálózatokért felelős csoport munkájának és többnyire moszkvai üléseinek. Egészen a nemzetközi együttműködés nyolcvanas évek közepén elkezdődött széteséséig komoly részt vállalt a magyar oldal képviseletében. Lendületét vesztő részvételének nyilvánvalóan az is oka lehetett, hogy egy ESZR-beli vezetőváltás okán a C.7-ben az ipari irányítottságú fejlesztések eltolódtak a tudományosság irányába. Egyre inkább háttérbe szorultak azok a szolgáltatási szempontok, amelyeket Horváth László ott is képviselt, azonban - a szervezetnek felróhatóan - eredménytelenül.

A távíró és adatátviteli szakterület távlati fejlesztési felelőseként igen szerteágazó tevékenységet folytatott, azonban két stratégiai célt mindig is kiemelten kezelt és sikerrel teljesített: az adatátviteli szolgáltatás bevezetése a Magyar Posta keretei között (a 70-es évek elejétől működött), valamint az elektronikus, tárolt program vezérlésű távíró- és vonalkapcsolt adatközpont beszerzése és üzembe helyezése, ami 1980-ban teljesült a NEDIX 510-A szolgálatba állításával. Mindkét eredmény sokak szoros együttműködésének az eredménye, de Horváth László zászlóvivője volt a két folyamatnak. A hetvenes évek feltételei között sikerült a „márpedig Magyarországnak elektronikus telex- és adatközpontra van szüksége" mondását mindenütt és mindig elmondania, indokolnia és szinte axiómává emelnie olyannyira, hogy munkatársai támogatásával a fejlesztés költségvetése bekerült a Magyar Posta V. ötéves (1976-1980.) tervi programjába és megindulhattak a beszerzés és használatba vétel előkészületei. A PKTH-ban üzembe helyezett NEDIX a telex csúcsát és a kapcsolt hálózati adatátvitel kezdetét jelentette Magyarországon.

Magyarországon már az 1970-as évek végétől intenzív munka folyt a számítógépek és távoli termináljaik nyilvános kapcsolt adathálózaton történő összekapcsolása érdekében. Első lépésként 1980-ban közcélú szolgáltatássá vált a vonalkapcsolt adatátvitel. Már a NEDIX központ telepítése során megkezdődött a vonalkapcsolt rendszer mellett a számítógéphálózatok kiszolgálására is alkalmas csomagkapcsolt rendszer beszerzésének az előkészülete, azonban a Magyar Posta és a PKTH ilyen irányú törekvéseit derékba törte az Afganisztán 1979-es szovjet megszállását követően bevezetett, a csomagkapcsolást is érintő embargó. Mivel a C.7-es tapasztalatok azt mutatták, hogy azon az úton Magyarország nem juthat nyilvános szolgáltatások céljára is bevethető technológiához, a Posta szakemberei - Horváth László részvételével és támogatásával - hazai fejlesztők partnerségét keresték és találták meg. Az MTA-SZTAKI-val folytatott kiváló együttműködés eredményeképpen 1989-ben elkezdődhetett a nyilvános csomagkapcsolt adatátviteli szolgáltatás a SZTAKI-fejlesztésű, a PKTH-ban telepített X.25/X.75 csomagkapcsoló rendszerrel.

1979-től a Postavezérigazgatóság távközlési szakosztályának üzemviteli területet irányító ügyosztályvezetője lett. Ennek következtében – munkakörénél fogva – betekintő lett a titkos ügykezelésű iratokba és egészen a rendszerváltást közvetlenül megelőző időkig nem utazhatott a családjával együtt nyugatra. Valószínűleg inkább az értékrendje, mint a korlátozás miatti elégedetlenség vezérelte abban, hogy igen kevés elkötelezettséget mutatott az egész kelet-európai blokk polgári hírközlésének „különleges helyzetekben különleges irányítás alá vételét" szolgáló számítógépes hírközlés-irányítási rendszer kidolgozása és bevezetése iránt. Ez a munka és több más tárgyú nemzetközi együttműködés is a KGST Postai és Távközlési Állandó Bizottsága (POTÁB) keretei között, Horváth László hazai szakterületi irányításával és igen gyakori, delegáció vezetői részvételével zajlott. A hivatalos változat szerint nem tudott oroszul. A valóságban a nyelvet ténylegesen nem beszélte, de a nyelvi finomságoktól eltekintve értője volt a beszélt orosz nyelvnek. Ennek volt köszönhető, hogy amikor a KGST POTÁB osztályának aktuális, tábornoki rangú (II. világháborús veterán) vezetője egy soknapos értekezlet záródokumentumának a szövegezését végző szerkesztő bizottság ülésére hajnali háromkor betoppanva, hangos üvöltözéssel, keresetlen szavakkal és vörösre gyúlt kopasz fejjel fejezte ki elégedetlenségét az „elvtársak" szorgalma és elkötelezettsége hiányával kapcsolatban, Horváth László mindezt pontosan értette. Halkan megjegyezte: „Mennyire másképp fejezte volna ki mindezt MacDonald úr az SG VII-ben…" és az illető tábornokra a „hábornok" megnevezést rendszeresítette. Egy rendszer igazán akkor indul meg a lejtőn, ha maga, vagy képviselője nevetség tárgyává válik. Az elnevezés talán csak a lefordíthatatlansága miatt nem vált közhasználatúvá a KGST-ben, de barátai Horváth László értékes innovációi közé sorolják.

1986-tól 1990 végéig a Postavezérigazgatóság, majd 1990. január 1-et, a Posta három vállalatra történt szétválasztását követően a Magyar Távközlési Vállalat vezérigazgatósága távközlési szakosztályának üzemviteli ügyosztályvezetőjeként a hálózatos szakterületet üzemeltetését irányította. Az 1989-1991. években műszaki szakértőként részt vett a bécsi leszerelési és bizalomerősítő tárgyalássorozatban.

Az 1991-1993. években a MATÁV Befektetési Igazgatóságának műszaki igazgatója volt. A területi telefontársaságok 1994. februári megalakulását követően az ugyanazon évben létrehozott LTO Szövetségben kezdettől fogva szövetségi alkalmazottként, ügyvezető titkári tisztséget töltött be és egyben képviselte a szervezetet a Távközlési Érdekegyeztető Fórumban (TÉF). Szerepet vállalt a TÉF-et felváltó Hírközlési Érdekegyeztető Tanács (HÉT) 2002-ben történt létrehozásában, annak 2007-ig alelnöke, majd a szakmai tevékenységektől 2013-ban történt visszavonulásáig tiszteletbeli alelnöke volt. Társszerzője a 2001-ben kiadott Távközléskultúra – kommunikáció és telekommunikáció ismeretterjesztő könyvnek.

Szakmai pályafutása során iparvállalatoknál részt vett távíró és adatátviteli berendezések fejlesztésében. Két szabadalma ismert: elektronikus torzításmérő híradástechnikai berendezések vizsgálatára (bejelentés dátuma: 1956. július 26.), valamint távjelző berendezés, különösen távíró információk átvitelére (bejelentés dátuma: 1960. november 23.). Szakértőként közreműködött számos OMFB tanulmány elkészítésében. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején részt vett a Számítástechnikai Tárcaközi Bizottság munkájában. 2003-tól független távközlési szakértő. 2015. májusában személyesen vette át a Budapesti Műszaki Egyetem Tanácsa által adományozott, az értékes mérnöki tevékenységét elismerő gyémánt diplomát.

Szakmai szervezetekben társadalmi munkát vállalt. Tagja volt a HTE-nek, KTE-nek és Neumann János Számítógéptudományi Társaságnak. Szakmai és társadalmi munkáját a HTE 50. jubileumán, 1999-ben a Puskás Tivadar díjjal egyenértékű Jubileumi Emléklap adományozásával ismerte el.

Horváth László maradandót alkotott szakmai és szervezési, mindenekelőtt az újat kereső és azt a mindennapok részévé tevő áldozatos munkásságával. Politikai párt tagja nem volt – amit elért, azt képességeinek és munkájának köszönhette. Indulatoktól mentes, barátságos és mindig vidám természetével sok barátot és elismerést szerzett belföldön és külföldön egyaránt. Jó vezető és mentor volt. Az otthon kiegyensúlyozott nyugalmát kínálta számára feleségével, Máriával töltött 56 éve, mindvégig a zuglói Ilka utcában. Péter fia hű maradt édesapja szakmájához, ez büszkeséggel töltötte el.

Hiányzik hozzátartozóinak és a szakmában mindannyiunknak, akik ismertük, becsültük és szerettük.

Emlékét megőrizzük.

2015. augusztus

Horváth Pál