Bár szinte hihetetlennek tűnik, de 1946. június 17-én, 70 évvel ezelőtt kezdte meg működését az első mobil rádiótelefon hálózat a Missouri államban lévő St. Louis-ban. Persze nem egy mai értelemben vett mobil rendszerről van szó, hiszen a gépjárműbe épített mobil készülék súlya mintegy 40 kg volt és a hálózat is csak egy várost fedett le, de mégis ez volt az első olyan nyilvános mobil rádiótelefon szolgáltatás, melyre bárki előfizethetett. A következőkben erről az évfordulóról emlékezünk meg.

Gépjárműbe épített mobil berendezések már 1921-től készültek kísérleti célokra, az USA-ban az 1912-ben megjelent Radio Act alapján az FRC (Federal Radio Commission), a mai FCC jogelődje már 1922-ben adott ki ilyen jellegű hálózatok céljaira rádióengedélyt, azonban ezek kizárólag rendőrségi alkalmazásra használt mobil berendezések voltak. A detroiti rendőrség már 1921-ben elérhetővé tette a városban járőröző gépkocsijait, de itt még az átvitel egyirányú volt, a hívott jármű csak egy jelzést kapott a központból, a vezető pedig egy telefonfülkéből hívta fel a központot, hogy megtudja a hívás okát. A problémát leginkább az jelentette, hogy a központból a gépjármű felé kellően nagy teljesítménnyel lehetett jeleket sugározni, hogy azok elérjék a város bármely részén a járművek végberendezéseit, azonban visszirányban ez már sokkal nehezebben volt megoldható. A magas fogyasztású elektroncsöves áramkörök külön akkumulátorról üzemeltek, melyek csak igen rövid ideig – legfeljebb 2-3 óráig – tudták ellátni a készüléket, ráadásul sokkal kisebb teljesítménnyel tudtak adni, mint a központi rendszer. Emiatt viszont legfeljebb 10-15 km-es távolságban lehetett üzemeltetni ezeket az akkoriban egyzónásnak nevezett rendszereket.

A megoldást az a gondolat jelentette, hogy olyan hálózatot építettek ki, ahol az egyetlen központi adó mellett a városban több vevőantennát telepítettek és ezeket vezetékes módon kapcsolták a központhoz. A várost ezzel vételi zónákra osztották, így a mobil rádiótelefonnak csak a hozzá legközelebbi vevőantenna felé kellett kapcsolatot létesítenie. Az első ilyen többzónás rendszert az AT&T fejlesztő laboratóriuma, a Bell Laboratories dolgozta ki Alton Dickieson és D. Mitchell vezetésével, míg a kísérleti végberendezés első példányát a Western Electric készítette el H. I. Romnesand vezényletével, közel tíz éves munkával.
Az első hálózatot a Missouri államban lévő St. Louis városában hozták létre és az AT&T-hez tartozó Southwestern Bell üzemeltette. A hálózat 1946. június 17-én, tehát éppen 70 éve kezdte meg a működését. A hálózathoz – szokásától eltérően – az AT&T nem követelte meg a maga által adott végberendezés használatát, így a Motorola cég rádiótelefonjait vásárolhatták meg az előfizetők. A kiépített rendszert egyszerűen Mobile Telephone Service (MTS) névre keresztelték el.

Az USA szabályozó hatósága, az FCC a 150 MHz-es sávban adott engedélyt hat csatorna használatára, melyek 60 kHz-es távolságban helyezkedtek el. Az adási és a vételi irány más-más frekvenciát használt, maga a beszédátvitel pedig félduplex módon működött, amit a gépjármű kézibeszélőjéről lehetett egy gombbal váltani. A hálózat elindulása után kiderült, hogy a csatornák túl közel vannak egymáshoz, emiatt csak minden második csatorna használható, így a rendszer mindössze három csatornával működött, ami azt jelentette, hogy a városban egyszerre legfeljebb három beszélgetés állhatott fenn egyszerre.

A hívások sem úgy működtek, mint a mai mobil hálózatokon. A gépjárműből tárcsázni nem lehetett, hanem a hívás indításakor a készülék a vételi zóna antennáján keresztül érte el a hálózatot és a központi kezelő jelentkezett, akinek meg kellett mondani, milyen számmal kíván beszélni a hívó. A kezelő ezután felhívta a bemondott számot és manuálisan kapcsolta a hívást. Még érdekesebb volt a megoldás, amikor a gépjármű készülékét hívta valaki. A hívott szám számimpulzusait a központ minden gépjármű felé kisugározta, s a bennük elhelyezett rotary selector egység ellenőrizte, hogy a kisugárzott szám jegyei megegyeznek-e az adott berendezés hívószámával. Végül annál a gépkocsinál, ahol a szám egyezett, fény- és hangjelzés jelezte a hívást. Ha a hívást a vezető vagy az utasa fogadta, akkor kapcsolta össze a kezelő a hívó féllel ugyancsak manuálisan.

A gépkocsiban az adó- illetve a vevőegység általában a csomagtartóban nyert elhelyezést, mivel ezek összsúlya kb. 40 kg volt, így fixen beépítésre kerültek. Ezek mellé helyezték el még a rotary selectort. A többzónás vevőantennáknak köszönhetően ez a rendszer már képes volt a gépkocsi akkumulátoráról üzemelni, így az nem jelentett további súlytöbbletet.

A mindössze három használható csatorna miatt a hálózat nem tudott sok előfizetőt kezelni, így az előfizetők számát hamar meghaladta a várólistán várakozók száma. Ennek ellenére a szolgáltatás igen hamar népszerű lett, 1948 végére már 60 városban működött és összesen 4000 előfizetőt szolgált ki, akik 117 ezer hívást bonyolítottak havonta. A havi 15 dolláros előfizetési díj mellett a hívások 30-40 centbe kerültek.

dr. Bartolits István